Kríza Ildikó gyűjtése
Az igazságos király tettei
A Mátyás király dicsőítését históriába foglaló Heltai az „igazságos Mátyás” mítoszát teremtette meg, de az a változatosság, amelyet a ma rendelkezésünkre álló folklór szövegekből láthatunk, az utóbbi két évszázadban teljesedett ki. Sokféle formája van annak, ahogyan a jó király alattvalói között igazságot tesz: a szegényt megajándékozza, a kapzsitól elveszi azt is, amije van; a válogatóst és nagyétkűt koplalásra ítéli; a nagyképűt megszégyeníti; az önzőt megleckézteti; a falánkot rendreutasítja és így tovább.
Ma már közmondás, hogy „egyszer volt Budán kutyavásár”, ami az egyszeri, meg nem ismétlődő szerencsére utal, illetve az ennek fel nem ismeréséből fakadó kapzsiság kipellengérezésére. A soproni anekdotás könyv 1806-ban azt írja, hogy Mátyás mezőn járva látta, hogy egy szegény ember két ökörrel alig halad, míg szomszédja hat ökörrel gyorsan szánt. Kéri a gazdagot, hogy felezzenek, és akkor mindkettőjüknek jó lesz. De a gazdag ezt visszautasítja. Mátyás akkor azt eszelte ki, hogy a szegény ember adja el a két ökrét, és az árából vegyen kutyákat, hajtsa föl Budára, a többit bízza őrá. Amikor megjelent a szegény ember a sok kutyával, a király maga jó példával elöl járva borsos áron megvásárolta a kutyákat, és így tettek a többi urak is. A szegény ember meggazdagodva tért haza. A jó vásár „nagy süvegű” szomszédjának a fülébe jutott, aki még nagyobb üzletet akart csinálni, és minden jószágát eladta, fölvásárolta a környék összes kutyáját, és úgy indult Budára. A porkolábok azonban elűzték az embert, mondván, „egyszer volt Budán kutyavásár”.
A Jókai által feljegyzett anekdota szerint a szegény juhásztól a gazdag elbitorolta az összes juhait, és ezért kétségbeesésében a megmaradt komondorjaival együtt indult el Budára. Amikor a király megértette, mi történt, jó pénzért megvette tőle a kutyákat. A gazdag hamar megtudta, mi történt, és minden vagyonát pénzzé tette, nagy falka kutyával tért be Budára. Az ő sorsa is megpecsételődött, mert hiszen „egyszer volt Budán kutyavásár”.
Dugonics ezt az anekdotát a Magyar példabeszédeiben „Csak egyszer esik Bécsben ebvásár” formában ismerte, és így tudta Baróti Szabó Dávid is. Dugonicsnál nagyon fontos az esemény színhelyének részletezése, a szereplő személyek, egyéniségek ismertetése, minthogy – a mondákra jellemzően – valós történetet kíván elmondani, míg a fent említett anekdoták az epikum csattanójára koncentrálva alakítják a szöveget. A bécsi ebvásár hőse egy magyar fuvaros, aki észrevette, „hogy némely Németek ölbe való kis kutyákkal kereskednének és azokat drága pénzen eladnák”. Ezen élmény alapján elhatározta, hogy szép nagy komondorokat visz Bécsbe, bizonyára azért igazán sok pénzt fog kapni. Estére ért a városba, szobát bérelt egy fogadóban, ahol éppen bál volt. A nyugtalan komondorok fellármázták a környéket, és a bécsi polgárok a szabadon engedett kutyákat agyonverték. A magyar fuvaros panaszával a rendőrhöz ment, és kényszerítették a fogadóst a kár megfizetésére. A fuvaros jó pénzt kapott, és a kutyavásárt meg akarta ismételni. Akkor azonban már egyetlen fogadós sem fogadta be, mert „csak egyszer esik Bécsben ebvásár”.
A francia és német párhuzamok „konkrét”, „megtörtént” esetről szólnak az elmondók információi szerint. A mesék mindegyike beugratáson alapszik. Egy bretagne-i mese szerint a kereskedő vásárra viszi a tehenét, de csak a macskával együtt adja el. A macska száz frank, a tehén meg csak egy. A király megveszi, mondván, milyen jó vásárt csinált. Majd összeszedi a vidék összes macskáit, és darabját száz frankért akarja eladni. Persze mindenki kineveti. Egy másik francia mese szerint a szegény molnár nem tudja kifizetni bérleti díját az uraságnak, amiért az dühében egyetlen tehenét megöli. A molnár megnyúzza a tehenet, hogy bőrét pénzzé tegye. Elindul a vásárra, útközben ráesteledik, és egy fára mászik, hogy ott várja meg a reggelt. Éjjel hallja, hogy a fa alatt rablók osztoznak a szerzett pénzen, hirtelen közéjük dobja a bőrt, azok megijednek és elfutnak. A molnár lemászik, összeszedi a pénzt és hazamegy. Otthon híre megy, hogy milyen gazdag ember lett, s mert azt mondta, hogy a tehén bőréért kapta a sok kincset, a volt gazdája leöleti minden állatát, megnyúzza, hogy bőrüket a vásárra vigye. A gazdag embert azonban a tímárok elkergetik, mert ilyen bőr nekik nem kell.
A becsapáson alapuló tréfás mese jól példázza, hogy az epikus egységek szintjén lévő párhuzamok között nagy lehet a távolság, és a fentebb említett monda az igazságosztó Mátyás királyról szóló mesének nem közeli párhuzama. Az azonos elemek önmagukban még nem teszik szükségessé, hogy a király ábrázolása is egybeessék, hogy a népet, szegényeket segítő idealizált uralkodó alakja jelenjék meg.
Az igazságos Mátyás alakja a reneszánsz uralkodó képével összhangban van, hiszen Bonfini tudósításai szerint szegények, koldusok is elébe járulhattak, és a király szívességekből, bőkezűségből soha ki nem fogyott. A szájhagyomány szerint a király nem megközelíthetetlen távolságban él, hanem az egyszerű ember számára is elérhető találkozási közelségben. Az anekdoták hőse egyébként sem misztifikált, mindig a hallgatóság által jól ismert (vagy annak vélt) ember lehet. Valószínűleg ez az oka, hogy a nemzeti király eszménye sokkal inkább köznapias a 18-19. századi és későbbi magyar szájhagyományban, mint az irodalomban. A soproni anekdotás könyv elsők között örökítette ránk a segítségért a királyhoz siető ember esetét. Az anekdota szerint a sokgyerekes szegény ember ínséges helyzetében hozzá akart fordulni segítségért. Hogy mégse üres kézzel menjen, a kertjében termett szép nagy tököt vette magához. Miután elmondta jövetele indítékát, és odaadta kertjének egyetlen ékességét, a király gazdagon megjutalmazta. Otthon a szegény ember elmesélte a feleségének, hogyan jutott a kincsekhez, ő meg gyorsan továbbfecsegte a szomszédnak, aki azonban pórul járt. Kis János 1806-ban szépen formált, ízesen előadott anekdotája után szerényen megjegyzi, hogy az eredetije egy 14. századi olasz mese, mások grúz, ind párhuzamát is feltárták.
Európában az újkorban Rotterdami Erasmus elbeszélései lettek népszerűek, elsősorban az újkori francia gyűjtemények révén, XI. Lajos személyéhez kapcsolva. Egy francia mese szerint a király vadászat közben találkozott egy szegény emberrel, aki csupán egy répával tudta őt megvendégelni. Később a feleség biztatására egy kosár répával újra felkereste a királyt. Útközben megéhezett, és a répát egy kivételével mind megette. Igaz, csak ezt a kicsiny ajándékot adta át a királynak, így is felidézte a régi emlékeket, amiért az gazdagon megajándékozta a parasztot. A dolognak híre ment, és az irigy gazdag szomszéd szép lóval akart kedveskedni a királynak, busás ajándék reményében. A király elfogadja a lovat, de gondot okoz, mivel is viszonozhatná. Kincsestárából előhozza a selyemkendőbe burkolt, már kissé fonnyadt répát, és odaadja a ló gazdájának, mondván, bizonyára örömét leli benne, és nem fogja lekicsinyleni, mert neki ez a répa ezer aranyába került.
Az anekdota széles körű elterjedése, a motívumok közötti szoros kapcsolat és a meglehetősen állandósult szerkezet mind azt bizonyítják, hogy egy nemzetközileg ismert vándortémáról van szó, és Mátyás király nevéhez kapcsolódása a magyar folklór természetével függ össze.
Az állatmesék között ismert, hogyan járt pórul a rákászó róka, a ravasz róka, amely az ízletes táplálék reményében farkát szokás szerint a patakba eresztette, de ezúttal nem rák, hanem a csuka csípte meg. Egyik sem akarta elengedni a másikat. Így akadt rájuk a varga, aki a különös élmény hatására arra gondolt, elviszi a róka fogta csukát a királynak. Mátyás udvaránál az ajtónállók azt kérték, hogy a jutalom felét adja nekik. A király az ajándékot elfogadta, és megkérdezte, mit adhat viszonzásul. A szegény ember száz botot kért a királytól, amelynek egyik fele az első, másik fele a második ajtónállóé lett.
Vas Gerebennek és Jókai Mórnak a múlt század derekán közzétett anekdotái sok új kiadást, irodalmi feldolgozást értek meg, de nem ezek párhuzamait találjuk a szájhagyományban. „Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettőt” szellemes megfogalmazás helyett inkább csak az ütlegek megfelezése lett népszerű téma. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy Mátyás király udvara is felcserélhető más helyszínnel. A „Bogyiszlói halász Kollonits László érseknél” tesz látogatást, és előző példánkhoz hasonlóan az ajándékért huszonnégy bot büntetést kér, mert idejövet a portás és a komornyik egyaránt csak azzal a feltétellel engedte be, ha a jutalmat megosztja velük. Hasonló eset történik.
Az anekdota két egymástól elkülönülő részből áll. Az egyik a királynak vitt rendkívüli ajándékról szól, a másik pedig a megfelezett ütlegek beugrató tréfáját adja elő. Mindkettőre külön-külön sok analógiát találunk egy-egy mesébe ágyazottan.
A mondák egy része Mátyás kori eseményekhez kapcsolódik. Heltai maga is hallott ilyen álruhás kalandot, amit a krónikájában ír le. A monda sok kiadásban látott napvilágot, de mégsem bizonyítható, hogy a későbbi szájhagyományban élt volna. A későbbi időkre, a 16-17. századi eseményekre utaló mondákban vissza-visszatér a török táborban kémkedő álruhás magyar hős, függetlenül a Heltai-mondától, a Mátyás-hagyománytól.
A Kálmány Lajos gyűjtötte Mátyás-mondák között van olyan is, amelyik arról szól, hogy a király a szultánnál kémkedett álruhában, de észrevették és elfogták. Konstantinápolyba került, ahol ki akarták végezni. Utolsó kívánsága szerint az egyik kezét szabadon hagyták, így tudta elővenni köpenyéből a fekete könyvet. Amikor kinyitotta, három ördög jelent meg, s elröpítette Budára, vele együtt vitte a szultánt és a feleségét is. Budán a király bebörtönöztette a szultánt, s csak nagy váltságdíj ellenében adta ki, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem támadja meg az országot. Más változat szerint a szultán táborában fogságba került Mátyás király maga kéri, hadd válassza ki azt a fát, amire akasszák. A határra érvén sípjával jelt adott, és a közelben lévő csapata kiszabadította őt.
Titkon, álruhában járt Bécsben is, ahogyan szintén Heltai írja: „ő maga vött vajat és kosár tikmonyat a hátára, és úgy árulta ezeket a bécsi vásáron üdegen rossz ruházatban”, azért, hogy kitudja, mi a helyzet a városban.
Jókai is Bécs ostromával kapcsolatban mesél a szekeres tótnak öltözött, kémkedő Mátyásról. Jókai szövegközlése irodalmi forrást sejtet. Ebben a formában az elmúlt évszázadban többször megjelent, és széles körben népszerűvé lett. E szerint „valami nagy várost ostromolván, hogy annak gyöngéit kiismerhesse, maga álruhában belopódzott oda. Azonban valaki ráismert, s rögtön parancsot adtak a város minden kapuinál lévő őröknek, hogy vigyázzanak és ki ne bocsássák. Mátyás megtudta ezt, s hirtelen egy szekeres tót öltözetét vette magára, s elkezdett egy szekérkereket hajtani maga előtt a kapun kifelé. A kapuőr látta, hogy mint siet el a tót a futó kerék után, nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson nevetve: – Te szotyák! Akkora orrod van, mint Mátyás királynak, s azzal egy jót húzott a hátára. A király tűrte a tréfát, s csak akkor nevetett ő is, amikor már a kapun kívül volt. Kereshették azután odabenn Mátyás királyt.”
Mátyás király nehéz helyzetből való szabadulásáról Északkelet-Magyarországon széles körben ismert monda szól. A király tudomására jutott, hogy egy csárda tulajdonosa a gazdag vendégeket nyomtalanul elteszi láb alól. Ügyességével, jól szervezett seregével túljár a csárdás eszén, és szokása szerint a bűnöst megbünteti, a jót megjutalmazza.
A legfontosabb mondanivaló az álruhás Mátyásról szóló mondákban mindig az, ahogyan a szegényeket sanyargató urakat megleckézteti. Ezek közül legismertebb a már említett kolozsvári bíró esete, amelyet szlovák, ukrán szájhagyományban is feljegyeztek, de nem kevésbé népszerű Mátyás inkognitó lakomája sem. Első forrás itt is Heltainál található.
Szegény embernél tett látogatása a 18. század végétől napjainkig igen sok változatban került előadásra. 1792-ben a Magyar Hírmondó című folyóirat szerint a kovács – ahová betévedt a király – eladja köpenyét, csak hogy az ismeretlen vendéget tisztességgel vendégül láthassa. Máskor vadászaton téved el, és kerül idegen helyre, ahol illően látják vendégül. Ismét más mondákban éppen a juhász kínálja meg a vándorlás során az éhező jövevényt. Kilétét a pénzen lévő képmása árulja el, vagy csak akkor derül ki, mikor viszonzásul ő látja vendégül a szegényeket a királyi várban.
Az álruhás vendéget vagy csupán ismeretlen vándort befogadni, étellel kínálni olyan emberi törvény, amit a Bibliában, antik mítoszokban, a középkorban és minden nép költészetében megtalálunk. A Bibliában Ábrahám vendégeli meg a három idegent, a görög mítoszok egyikében Philemon és Baucis látja vendégül a hozzájuk álruhában érkező Zeuszt és Hermészt, a középkortól napjainkig meglévő mondakör szerint Krisztus és Szent Péter járja a világot és tér be gazdaghoz vagy szegényhez.
Mátyás álruhás kalandjait mégis elsősorban a 18. század végén, a 19. század elején jegyezték fel nagy számban. Ezek közül jó egynéhány irodalmi feldolgozásban kiteljesedett, majd annak alapján a népköltészetben is újra helyet kapott. Zsolnai Béla nyomon kísérte, hogy az álruhás Mátyás vendégül látása négyszáz éven át hogyan hagyományozódott a magyar irodalomban. Azt a hiányt, ami Heltai krónikája és a felvilágosodás korában kiadott Magyar Hírmondó által közölt monda között van, külföldi analógiákkal hidalják át.
A reformkori írások a ponyvák, olvasókörök és az iskolás műveltség révén széles körben terjedtek el, és ezzel magyarázható, hogy bizonyos mondák, éppen azok, amelyek irodalmi feldolgozásban is szerepelnek, találhatók meg a 20. századi folklórban. Van azonban néhány, amelynek kapcsolatai a szájhagyomány egyéb rétegéhez vezetnek. Ezek bizonyos magatartásmintát fogalmaznak meg.
Mátyás népszerűségét erősítette az az anekdotacsoport, amelyben az ismeretlen, álruhás királyt a szegény ember megleckéztette. Ezek közül az él legtöbb változatban a szájhagyományban, amelyikben Mátyás a házigazda előtt nyúlt a tálba. Egy Szabolcs megyei faluban így mondták: „Egyszer Mátyás király felöltözött diákruhába. Elment megnézni a pásztorokat. Az egyik pásztor megkínálta a királyt öhönnel (krumplis zsíros tésztakásával). A király el is fogadta a meghívást. De ahogyan ettek, hát a király csak a húst ette inkább, a krumplit meg otthagyta. Az öreg pásztor ráütött a kezire a kanállal:
– Nem úgy, úrfi! Krumpli is van a bográcsban! Mátyás nem szólt semmit, mert látta, hogy a pásztornak igaza van.” Más változatok nem elégszenek meg a király megleckéztetésével, és tovább fűzve az eseményt, a király asztalánál az urak körében megismétlik.
Ez a rendkívül ismert anekdota jól tükrözi a paraszti szemléletet, miben áll a király népszerűségének titka. Azért szeretik, mert együtt él az egyszerű emberrel, elfogadja azok bölcsességét, erkölcsi rendjét, emberi magatartását.
Hasonló szemléletre vall Mátyás gömöri kalandja. Garay János verse, a Mátyás király Gömörben, folklór hagyományból táplálkozott, de egyszersmind a népköltészetet frissítette fel. Az az igazságkeresés, amely a kétkezi munkások megbecsülését hirdeti, olyan megfogalmazásra lelt, amely az országjáró királyról, a főurakat megleckéztető, idealizált abszolutista uralkodóról szól. Még a legegyszerűbb formában előadott mondákban is határozottan kifejezésre jut a szociális háttér, a társadalmi ellentét. Például egy Gömörben nemrég feljegyzett változat szerint „A szőlőmunkásoknak nem fizettek a nagyurak érdem szerint. A munkások Mátyás királyhoz fordultak segítségért.” Ezután került sor a mulatságra, ami nem csak evés-ivásból állt, hanem kapálásra hívatott a király mindenkit. Van olyan változat is, amely jelzi, hogy nem hegynek felfelé vagy oldalvást kapáltatott, hanem lefelé, vagyis a domboldalon hegyről lefelé, ami a három közül a legnehezebb.
Erdélyi János 1844-ben írt versének, Mátyás, a szántónak közvetlen folklór előzményét nem ismerjük, de más mondákkal összhangban van. A vajdasági Mátyás-mondák egyike hű megfelelője a hajdani Erdélyi János-költeménynek. Prózában mondja el, de a szó szerinti egyezés nyilvánvaló. Nemcsak Garay verses Mátyás-történetei kerültek a szájhagyományba, hanem Erdélyi verse is, sőt századunkban Szentimrei Jenő verses mondafeldolgozását később meseként találták meg a bukovinai székelyeknél.
Az álruhás hős kettős szerepben jelenik meg. Így látjuk az Ezeregyéjszaka meséi c. gyűjteményben Harun ar-Rasíd alakját és a reneszánsz novellák hőseinek egy részét. Nálunk Mátyáshoz kapcsolódik a hagyománynak eme része. Mátyás király az, aki súlyosan megbünteti a szegényeket ingyen meg nem keresztelő vagy el nem temető papot, vagy a révészt, aki a nincsteleneket munkára kényszeríti, mielőtt átvinné a túlpartra. Nem egy ilyen monda helynévmagyarázóként is fennmaradt. Minden esetben Mátyás király pénzt juttat a szegényeknek éppúgy, mint az inkognitóban elköltött ebédnél, s a zsarolókra súlyos büntetést ró, akárcsak a kapzsikra, gazdagokra, ingyenélő főurakra.
Kríza Ildikó
A Mátyás király dicsőítését históriába foglaló Heltai az „igazságos Mátyás” mítoszát teremtette meg, de az a változatosság, amelyet a ma rendelkezésünkre álló folklór szövegekből láthatunk, az utóbbi két évszázadban teljesedett ki. Sokféle formája van annak, ahogyan a jó király alattvalói között igazságot tesz: a szegényt megajándékozza, a kapzsitól elveszi azt is, amije van; a válogatóst és nagyétkűt koplalásra ítéli; a nagyképűt megszégyeníti; az önzőt megleckézteti; a falánkot rendreutasítja és így tovább.
Ma már közmondás, hogy „egyszer volt Budán kutyavásár”, ami az egyszeri, meg nem ismétlődő szerencsére utal, illetve az ennek fel nem ismeréséből fakadó kapzsiság kipellengérezésére. A soproni anekdotás könyv 1806-ban azt írja, hogy Mátyás mezőn járva látta, hogy egy szegény ember két ökörrel alig halad, míg szomszédja hat ökörrel gyorsan szánt. Kéri a gazdagot, hogy felezzenek, és akkor mindkettőjüknek jó lesz. De a gazdag ezt visszautasítja. Mátyás akkor azt eszelte ki, hogy a szegény ember adja el a két ökrét, és az árából vegyen kutyákat, hajtsa föl Budára, a többit bízza őrá. Amikor megjelent a szegény ember a sok kutyával, a király maga jó példával elöl járva borsos áron megvásárolta a kutyákat, és így tettek a többi urak is. A szegény ember meggazdagodva tért haza. A jó vásár „nagy süvegű” szomszédjának a fülébe jutott, aki még nagyobb üzletet akart csinálni, és minden jószágát eladta, fölvásárolta a környék összes kutyáját, és úgy indult Budára. A porkolábok azonban elűzték az embert, mondván, „egyszer volt Budán kutyavásár”.
A Jókai által feljegyzett anekdota szerint a szegény juhásztól a gazdag elbitorolta az összes juhait, és ezért kétségbeesésében a megmaradt komondorjaival együtt indult el Budára. Amikor a király megértette, mi történt, jó pénzért megvette tőle a kutyákat. A gazdag hamar megtudta, mi történt, és minden vagyonát pénzzé tette, nagy falka kutyával tért be Budára. Az ő sorsa is megpecsételődött, mert hiszen „egyszer volt Budán kutyavásár”.
Dugonics ezt az anekdotát a Magyar példabeszédeiben „Csak egyszer esik Bécsben ebvásár” formában ismerte, és így tudta Baróti Szabó Dávid is. Dugonicsnál nagyon fontos az esemény színhelyének részletezése, a szereplő személyek, egyéniségek ismertetése, minthogy – a mondákra jellemzően – valós történetet kíván elmondani, míg a fent említett anekdoták az epikum csattanójára koncentrálva alakítják a szöveget. A bécsi ebvásár hőse egy magyar fuvaros, aki észrevette, „hogy némely Németek ölbe való kis kutyákkal kereskednének és azokat drága pénzen eladnák”. Ezen élmény alapján elhatározta, hogy szép nagy komondorokat visz Bécsbe, bizonyára azért igazán sok pénzt fog kapni. Estére ért a városba, szobát bérelt egy fogadóban, ahol éppen bál volt. A nyugtalan komondorok fellármázták a környéket, és a bécsi polgárok a szabadon engedett kutyákat agyonverték. A magyar fuvaros panaszával a rendőrhöz ment, és kényszerítették a fogadóst a kár megfizetésére. A fuvaros jó pénzt kapott, és a kutyavásárt meg akarta ismételni. Akkor azonban már egyetlen fogadós sem fogadta be, mert „csak egyszer esik Bécsben ebvásár”.
A francia és német párhuzamok „konkrét”, „megtörtént” esetről szólnak az elmondók információi szerint. A mesék mindegyike beugratáson alapszik. Egy bretagne-i mese szerint a kereskedő vásárra viszi a tehenét, de csak a macskával együtt adja el. A macska száz frank, a tehén meg csak egy. A király megveszi, mondván, milyen jó vásárt csinált. Majd összeszedi a vidék összes macskáit, és darabját száz frankért akarja eladni. Persze mindenki kineveti. Egy másik francia mese szerint a szegény molnár nem tudja kifizetni bérleti díját az uraságnak, amiért az dühében egyetlen tehenét megöli. A molnár megnyúzza a tehenet, hogy bőrét pénzzé tegye. Elindul a vásárra, útközben ráesteledik, és egy fára mászik, hogy ott várja meg a reggelt. Éjjel hallja, hogy a fa alatt rablók osztoznak a szerzett pénzen, hirtelen közéjük dobja a bőrt, azok megijednek és elfutnak. A molnár lemászik, összeszedi a pénzt és hazamegy. Otthon híre megy, hogy milyen gazdag ember lett, s mert azt mondta, hogy a tehén bőréért kapta a sok kincset, a volt gazdája leöleti minden állatát, megnyúzza, hogy bőrüket a vásárra vigye. A gazdag embert azonban a tímárok elkergetik, mert ilyen bőr nekik nem kell.
A becsapáson alapuló tréfás mese jól példázza, hogy az epikus egységek szintjén lévő párhuzamok között nagy lehet a távolság, és a fentebb említett monda az igazságosztó Mátyás királyról szóló mesének nem közeli párhuzama. Az azonos elemek önmagukban még nem teszik szükségessé, hogy a király ábrázolása is egybeessék, hogy a népet, szegényeket segítő idealizált uralkodó alakja jelenjék meg.
Az igazságos Mátyás alakja a reneszánsz uralkodó képével összhangban van, hiszen Bonfini tudósításai szerint szegények, koldusok is elébe járulhattak, és a király szívességekből, bőkezűségből soha ki nem fogyott. A szájhagyomány szerint a király nem megközelíthetetlen távolságban él, hanem az egyszerű ember számára is elérhető találkozási közelségben. Az anekdoták hőse egyébként sem misztifikált, mindig a hallgatóság által jól ismert (vagy annak vélt) ember lehet. Valószínűleg ez az oka, hogy a nemzeti király eszménye sokkal inkább köznapias a 18-19. századi és későbbi magyar szájhagyományban, mint az irodalomban. A soproni anekdotás könyv elsők között örökítette ránk a segítségért a királyhoz siető ember esetét. Az anekdota szerint a sokgyerekes szegény ember ínséges helyzetében hozzá akart fordulni segítségért. Hogy mégse üres kézzel menjen, a kertjében termett szép nagy tököt vette magához. Miután elmondta jövetele indítékát, és odaadta kertjének egyetlen ékességét, a király gazdagon megjutalmazta. Otthon a szegény ember elmesélte a feleségének, hogyan jutott a kincsekhez, ő meg gyorsan továbbfecsegte a szomszédnak, aki azonban pórul járt. Kis János 1806-ban szépen formált, ízesen előadott anekdotája után szerényen megjegyzi, hogy az eredetije egy 14. századi olasz mese, mások grúz, ind párhuzamát is feltárták.
Európában az újkorban Rotterdami Erasmus elbeszélései lettek népszerűek, elsősorban az újkori francia gyűjtemények révén, XI. Lajos személyéhez kapcsolva. Egy francia mese szerint a király vadászat közben találkozott egy szegény emberrel, aki csupán egy répával tudta őt megvendégelni. Később a feleség biztatására egy kosár répával újra felkereste a királyt. Útközben megéhezett, és a répát egy kivételével mind megette. Igaz, csak ezt a kicsiny ajándékot adta át a királynak, így is felidézte a régi emlékeket, amiért az gazdagon megajándékozta a parasztot. A dolognak híre ment, és az irigy gazdag szomszéd szép lóval akart kedveskedni a királynak, busás ajándék reményében. A király elfogadja a lovat, de gondot okoz, mivel is viszonozhatná. Kincsestárából előhozza a selyemkendőbe burkolt, már kissé fonnyadt répát, és odaadja a ló gazdájának, mondván, bizonyára örömét leli benne, és nem fogja lekicsinyleni, mert neki ez a répa ezer aranyába került.
Az anekdota széles körű elterjedése, a motívumok közötti szoros kapcsolat és a meglehetősen állandósult szerkezet mind azt bizonyítják, hogy egy nemzetközileg ismert vándortémáról van szó, és Mátyás király nevéhez kapcsolódása a magyar folklór természetével függ össze.
Az állatmesék között ismert, hogyan járt pórul a rákászó róka, a ravasz róka, amely az ízletes táplálék reményében farkát szokás szerint a patakba eresztette, de ezúttal nem rák, hanem a csuka csípte meg. Egyik sem akarta elengedni a másikat. Így akadt rájuk a varga, aki a különös élmény hatására arra gondolt, elviszi a róka fogta csukát a királynak. Mátyás udvaránál az ajtónállók azt kérték, hogy a jutalom felét adja nekik. A király az ajándékot elfogadta, és megkérdezte, mit adhat viszonzásul. A szegény ember száz botot kért a királytól, amelynek egyik fele az első, másik fele a második ajtónállóé lett.
Vas Gerebennek és Jókai Mórnak a múlt század derekán közzétett anekdotái sok új kiadást, irodalmi feldolgozást értek meg, de nem ezek párhuzamait találjuk a szájhagyományban. „Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettőt” szellemes megfogalmazás helyett inkább csak az ütlegek megfelezése lett népszerű téma. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy Mátyás király udvara is felcserélhető más helyszínnel. A „Bogyiszlói halász Kollonits László érseknél” tesz látogatást, és előző példánkhoz hasonlóan az ajándékért huszonnégy bot büntetést kér, mert idejövet a portás és a komornyik egyaránt csak azzal a feltétellel engedte be, ha a jutalmat megosztja velük. Hasonló eset történik.
Az anekdota két egymástól elkülönülő részből áll. Az egyik a királynak vitt rendkívüli ajándékról szól, a másik pedig a megfelezett ütlegek beugrató tréfáját adja elő. Mindkettőre külön-külön sok analógiát találunk egy-egy mesébe ágyazottan.
A mondák egy része Mátyás kori eseményekhez kapcsolódik. Heltai maga is hallott ilyen álruhás kalandot, amit a krónikájában ír le. A monda sok kiadásban látott napvilágot, de mégsem bizonyítható, hogy a későbbi szájhagyományban élt volna. A későbbi időkre, a 16-17. századi eseményekre utaló mondákban vissza-visszatér a török táborban kémkedő álruhás magyar hős, függetlenül a Heltai-mondától, a Mátyás-hagyománytól.
A Kálmány Lajos gyűjtötte Mátyás-mondák között van olyan is, amelyik arról szól, hogy a király a szultánnál kémkedett álruhában, de észrevették és elfogták. Konstantinápolyba került, ahol ki akarták végezni. Utolsó kívánsága szerint az egyik kezét szabadon hagyták, így tudta elővenni köpenyéből a fekete könyvet. Amikor kinyitotta, három ördög jelent meg, s elröpítette Budára, vele együtt vitte a szultánt és a feleségét is. Budán a király bebörtönöztette a szultánt, s csak nagy váltságdíj ellenében adta ki, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem támadja meg az országot. Más változat szerint a szultán táborában fogságba került Mátyás király maga kéri, hadd válassza ki azt a fát, amire akasszák. A határra érvén sípjával jelt adott, és a közelben lévő csapata kiszabadította őt.
Titkon, álruhában járt Bécsben is, ahogyan szintén Heltai írja: „ő maga vött vajat és kosár tikmonyat a hátára, és úgy árulta ezeket a bécsi vásáron üdegen rossz ruházatban”, azért, hogy kitudja, mi a helyzet a városban.
Jókai is Bécs ostromával kapcsolatban mesél a szekeres tótnak öltözött, kémkedő Mátyásról. Jókai szövegközlése irodalmi forrást sejtet. Ebben a formában az elmúlt évszázadban többször megjelent, és széles körben népszerűvé lett. E szerint „valami nagy várost ostromolván, hogy annak gyöngéit kiismerhesse, maga álruhában belopódzott oda. Azonban valaki ráismert, s rögtön parancsot adtak a város minden kapuinál lévő őröknek, hogy vigyázzanak és ki ne bocsássák. Mátyás megtudta ezt, s hirtelen egy szekeres tót öltözetét vette magára, s elkezdett egy szekérkereket hajtani maga előtt a kapun kifelé. A kapuőr látta, hogy mint siet el a tót a futó kerék után, nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson nevetve: – Te szotyák! Akkora orrod van, mint Mátyás királynak, s azzal egy jót húzott a hátára. A király tűrte a tréfát, s csak akkor nevetett ő is, amikor már a kapun kívül volt. Kereshették azután odabenn Mátyás királyt.”
Mátyás király nehéz helyzetből való szabadulásáról Északkelet-Magyarországon széles körben ismert monda szól. A király tudomására jutott, hogy egy csárda tulajdonosa a gazdag vendégeket nyomtalanul elteszi láb alól. Ügyességével, jól szervezett seregével túljár a csárdás eszén, és szokása szerint a bűnöst megbünteti, a jót megjutalmazza.
A legfontosabb mondanivaló az álruhás Mátyásról szóló mondákban mindig az, ahogyan a szegényeket sanyargató urakat megleckézteti. Ezek közül legismertebb a már említett kolozsvári bíró esete, amelyet szlovák, ukrán szájhagyományban is feljegyeztek, de nem kevésbé népszerű Mátyás inkognitó lakomája sem. Első forrás itt is Heltainál található.
Szegény embernél tett látogatása a 18. század végétől napjainkig igen sok változatban került előadásra. 1792-ben a Magyar Hírmondó című folyóirat szerint a kovács – ahová betévedt a király – eladja köpenyét, csak hogy az ismeretlen vendéget tisztességgel vendégül láthassa. Máskor vadászaton téved el, és kerül idegen helyre, ahol illően látják vendégül. Ismét más mondákban éppen a juhász kínálja meg a vándorlás során az éhező jövevényt. Kilétét a pénzen lévő képmása árulja el, vagy csak akkor derül ki, mikor viszonzásul ő látja vendégül a szegényeket a királyi várban.
Az álruhás vendéget vagy csupán ismeretlen vándort befogadni, étellel kínálni olyan emberi törvény, amit a Bibliában, antik mítoszokban, a középkorban és minden nép költészetében megtalálunk. A Bibliában Ábrahám vendégeli meg a három idegent, a görög mítoszok egyikében Philemon és Baucis látja vendégül a hozzájuk álruhában érkező Zeuszt és Hermészt, a középkortól napjainkig meglévő mondakör szerint Krisztus és Szent Péter járja a világot és tér be gazdaghoz vagy szegényhez.
Mátyás álruhás kalandjait mégis elsősorban a 18. század végén, a 19. század elején jegyezték fel nagy számban. Ezek közül jó egynéhány irodalmi feldolgozásban kiteljesedett, majd annak alapján a népköltészetben is újra helyet kapott. Zsolnai Béla nyomon kísérte, hogy az álruhás Mátyás vendégül látása négyszáz éven át hogyan hagyományozódott a magyar irodalomban. Azt a hiányt, ami Heltai krónikája és a felvilágosodás korában kiadott Magyar Hírmondó által közölt monda között van, külföldi analógiákkal hidalják át.
A reformkori írások a ponyvák, olvasókörök és az iskolás műveltség révén széles körben terjedtek el, és ezzel magyarázható, hogy bizonyos mondák, éppen azok, amelyek irodalmi feldolgozásban is szerepelnek, találhatók meg a 20. századi folklórban. Van azonban néhány, amelynek kapcsolatai a szájhagyomány egyéb rétegéhez vezetnek. Ezek bizonyos magatartásmintát fogalmaznak meg.
Mátyás népszerűségét erősítette az az anekdotacsoport, amelyben az ismeretlen, álruhás királyt a szegény ember megleckéztette. Ezek közül az él legtöbb változatban a szájhagyományban, amelyikben Mátyás a házigazda előtt nyúlt a tálba. Egy Szabolcs megyei faluban így mondták: „Egyszer Mátyás király felöltözött diákruhába. Elment megnézni a pásztorokat. Az egyik pásztor megkínálta a királyt öhönnel (krumplis zsíros tésztakásával). A király el is fogadta a meghívást. De ahogyan ettek, hát a király csak a húst ette inkább, a krumplit meg otthagyta. Az öreg pásztor ráütött a kezire a kanállal:
– Nem úgy, úrfi! Krumpli is van a bográcsban! Mátyás nem szólt semmit, mert látta, hogy a pásztornak igaza van.” Más változatok nem elégszenek meg a király megleckéztetésével, és tovább fűzve az eseményt, a király asztalánál az urak körében megismétlik.
Ez a rendkívül ismert anekdota jól tükrözi a paraszti szemléletet, miben áll a király népszerűségének titka. Azért szeretik, mert együtt él az egyszerű emberrel, elfogadja azok bölcsességét, erkölcsi rendjét, emberi magatartását.
Hasonló szemléletre vall Mátyás gömöri kalandja. Garay János verse, a Mátyás király Gömörben, folklór hagyományból táplálkozott, de egyszersmind a népköltészetet frissítette fel. Az az igazságkeresés, amely a kétkezi munkások megbecsülését hirdeti, olyan megfogalmazásra lelt, amely az országjáró királyról, a főurakat megleckéztető, idealizált abszolutista uralkodóról szól. Még a legegyszerűbb formában előadott mondákban is határozottan kifejezésre jut a szociális háttér, a társadalmi ellentét. Például egy Gömörben nemrég feljegyzett változat szerint „A szőlőmunkásoknak nem fizettek a nagyurak érdem szerint. A munkások Mátyás királyhoz fordultak segítségért.” Ezután került sor a mulatságra, ami nem csak evés-ivásból állt, hanem kapálásra hívatott a király mindenkit. Van olyan változat is, amely jelzi, hogy nem hegynek felfelé vagy oldalvást kapáltatott, hanem lefelé, vagyis a domboldalon hegyről lefelé, ami a három közül a legnehezebb.
Erdélyi János 1844-ben írt versének, Mátyás, a szántónak közvetlen folklór előzményét nem ismerjük, de más mondákkal összhangban van. A vajdasági Mátyás-mondák egyike hű megfelelője a hajdani Erdélyi János-költeménynek. Prózában mondja el, de a szó szerinti egyezés nyilvánvaló. Nemcsak Garay verses Mátyás-történetei kerültek a szájhagyományba, hanem Erdélyi verse is, sőt századunkban Szentimrei Jenő verses mondafeldolgozását később meseként találták meg a bukovinai székelyeknél.
Az álruhás hős kettős szerepben jelenik meg. Így látjuk az Ezeregyéjszaka meséi c. gyűjteményben Harun ar-Rasíd alakját és a reneszánsz novellák hőseinek egy részét. Nálunk Mátyáshoz kapcsolódik a hagyománynak eme része. Mátyás király az, aki súlyosan megbünteti a szegényeket ingyen meg nem keresztelő vagy el nem temető papot, vagy a révészt, aki a nincsteleneket munkára kényszeríti, mielőtt átvinné a túlpartra. Nem egy ilyen monda helynévmagyarázóként is fennmaradt. Minden esetben Mátyás király pénzt juttat a szegényeknek éppúgy, mint az inkognitóban elköltött ebédnél, s a zsarolókra súlyos büntetést ró, akárcsak a kapzsikra, gazdagokra, ingyenélő főurakra.
Kríza Ildikó
