Kríza Ildikó gyűjtése
Mátyás, az igazságos
A Mátyás-kultusz elterjedése, a szó szoros értelmében vett népszerűsödése a Jagelló-korban történt. Mátyás halála a történelemben, a magyar kultúra fejlődésében – utólag jól tudjuk – éles cezúrát jelent. Az utána következő uralkodók tehetetlensége miatt világossá váltak Mátyás érdemei, amelyeket életében nem érezhettek, nem tudatosíthattak, nem ismerhettek fel. A feudális anarchia pedig elsősorban a társadalom alsóbb rétegeit érintette.
Szabó T. Attila 16. századi források között véletlenül bukkant a dési levéltárban egy helyi vitás üggyel foglalkozó, egykorú oklevél hátán olvasható személyes megjegyzésre: „Meg holt matias király s el költ az Igassagh.” Az okiratra tett megjegyzés számunkra egyértelművé teszi az egykorú értelmezést, vagyis azt, hogy az adott kérdésben nem is várható igazságtétel. Így nem csoda, ha Mátyás halála után az írástudók, oklevélmásolók maguk véleményeképp leírják: „meghalt Mátyás király, oda az igazság”. A 16. század óta nagyon sok feljegyzésben ránk maradt szólás később is természetes része maradt közgondolkodásunknak.
A Néhai való jó Mátyás király kezdetű, Jagelló-kori dicsőítő éneket még a Mátyáshoz közel álló költő írhatta, aki élt a korabeli epithetonokkal, dicsőítése azonban a későbbi énekek stílusával összecseng:
Magyarországnak fényes csillaga,
és rettenetes bajnaka,
nyumurultuknak kies hajlaka,
nagy ékességnek es te valál oka.
A 16. századi krónikások, Benczédi Székely István, Heltai Gáspár történetírása is a megszépítő messzeségből csak a dicsőítenivalót hangsúlyozza. Ekkor már általánosnak mondhatjuk a Mátyás-ábrázolásban az igazságos, jó, okos, nemzeti uralkodó iránti elkötelezettséget. Ezt az egyértelmű tiszteletet erősíti a Székely István krónikájában olvasható négysoros vers is:
Mátyást mostan választotta
mind ez ország királyságra,
Mert ezt atta Isten nekünk
menyországból oltalmunkra, ...
Székely István bizonyára több közszájon forgó mondát ismert, és sokszínűnek látta korának Mátyásról alkotott elképzelését. Ő örökítette ránk az első Mátyás-mondát is, amelyet korabeli szóval trufának (tréfás mese) nevez.
Ma már pótolhatatlan hiányt hagyott az erdélyi származású Székely István, aki Krakkóban tanult sok magyar társával együtt, hogy több anekdotát nem jegyzett fel. Az eddigi töredékes adatok is azt bizonyítják azonban, hogy az a Mátyás-mondakör, amely a 19. században elénk tárul, már az uralkodó halála utáni évtizedekben kibontakozott. Az igazságos, okos, szegényeket megsegítő király köré fonódó szájhagyomány struktúrája nem változott a felvilágosodás idején. A művelt köznépi és kisnemesi érdekeket képviselő íróknál, költőknél, kiknek alkotásai kétségtelenül hatással voltak a folklór alakulására, a krónikákéhoz hasonló mondák találhatók. Mátyás halála után a humanizmus tovább éltette a Mátyás-kultuszt, amely kedvező talaja lett a későbbi időben erőteljesebben kibontakozó mondahagyománynak.
Heltai Gáspár krónikája még több teret enged a Mátyás-hagyománynak, mint Székely Istváné. Világosan szétválasztja a Bonfinira támaszkodó történetírást a népköltési adatoktól. Az a kiegészítő fejezet, amelyet Az Máttyás királynak nagy dicsireti címmel írt, egybecseng Galeotto Marzio és Bonfini írásaival, de kiegészül a korábbiakból hiányzó mondákkal, mondai elemekkel. Heltai szól először arról, hogy Mátyás király álruhában járta az országot a valóság megismerésétől hajtva, mert „Igen okossággal vigyázó ember is vala Máttyás király”, és nem tréfacsinálás végett, mint ahogyan azt az Ezeregyéjszaka meséiben Harun ar-Rasíd tette.
Az álruhás Mátyás király kolozsvári kalandjai egymáshoz hasonló vagy akár alapvetően különböző szövegtípusban fogalmazódnak meg, de mindegyik rokonítható Heltai szövegszerkesztési módjával. Mindmáig legnépszerűbb monda éppen a kolozsvári bíró megleckéztetése.
A kolozsvári bíró 1575-ben közzétett mondája napjainkig fennmaradt a szájhagyományban, és megőrizte az első szöveg szerkezeti felépítését. Természetesen a folklór törvénye szerint az előadás változó. Vannak egészen leegyszerűsített eseményközlések, de vannak meseszerűen előadott, kiszínezett változatok is. Nem kétséges, hogy a Heltai krónikájában megjelent monda írója egyéni stílusát tükrözi, jó mesélőkészségét, kiváló prózamondói adottságait. Az élőbeszéd színességével volt képes tolmácsolni mondandóját. Mégis fel kell figyelnünk arra is, hogy népköltészeti sajátságok jellemzik már az első közlést is, mint pl. a zárt szerkezet, a hármas tagolás, a visszatérő szófordulatok alkalmazása. Mátyás háromszor találkozik a poroszlóval, háromszor beszél a bíróval, három embert sújt a büntetése. Mindez úgy, hogy az oppozícióból adódó igazságszolgáltatás kapjon általa hangsúlyt, kifejezve: a király igazságossága a nemzet egészének érdekét szolgálja.
A Heltai krónikájában lévő hét monda egy csoportban olvasható, elkülönülve a történetírástól, de azzal mégis teljes összhangban van. A nem történeti hitelű anekdoták, mondák életszerűségét, hitelességét a Galeotto által leírt Mátyás-kép valószínűsíti. A kortárs Galeotto életszerű anekdotákat írt, melyekben Mátyás nemcsak anekdotai hős, hanem ő maga is anekdotázik főurak, papok körében.
A 19-20. századi Mátyás-mondák egyik jellegzetessége az inkognitóban, álöltözetben járó király, aki az országban így talál rá a hatalmukkal visszaélőkre, a szűkölködő szegényekre. Ez a szemléletmód bizonyíthatóan ismert volt már a 16. században. Előzményeit egyszerre kereshetjük a hazai és nemzetközi folklórban. Bonfini krónikája ugyanis Nagy Lajos királyról szólva említi, hogy a király álruhában járta az országot. Róla, kit Heltai „ördöngös Lajos király”-nak nevez, a szájhagyomány bővebben nem szól, és éppen ezért van okunk feltételezni, hogy a 16. századtól egy korábbi hagyomány kapcsolódott Mátyás királyhoz. Az álruhás hősök, istenek (Krisztus), királyok sorába illeszkedik a Mátyás királyhoz kapcsolt mondák, anekdoták sokasága. Heltai krónikamondóként valóságos szituációba ágyazza a vándorló király személyét.
A szájhagyományban élő, 19-20. századi Mátyás-mondák, -anekdoták általános sajátossága, hogy Mátyás maga győződik meg az igazságtalanságról, törvénytelenségről, embertelenségről, és bünteti meg a rosszat, illetve találja meg a jó szándékú, segítőkész embert, akit aztán magához emel, udvarába hoz. Így tehát az álöltözet a prózaepikumokban csak olyan kellék, amelynek segítségével a különböző események előadhatók, azokkal a végkövetkeztetésekkel, amelyek az igazságszolgáltatásra utalnak. Szerkezetüket figyelve műfaji szempontból közelebb állnak a meséhez, mint a történeti mondához. A folklór törvényszerűsége szerint a különböző kalandok, próbák után a hős eléri a kitűzött célt. A Mátyás-hagyomány legtöbb alkotásában az eltérő eseménysort az igazságtétel zárja, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. A paraszti hagyományban feljegyzett folklór szövegek ezen a ponton találkoznak a felvilágosodás kori irodalommal. Ekkor a nemzeti király ideálját Mátyás királyban látták, ezért még inkább terjesztették, újraalkották a Mátyás-mondákat. De kétségtelen az is, hogy a 16. századtól folyamatosan meglévő idealizált Mátyás-képzet nélkülözhetetlen alapja volt a népköltészetnek.
A Mátyás-hagyomány műfaji rendszer szerint zömmel tréfás mese, anekdota, amelyeket a nemzetközi mesekutatás mindössze néhány típusba sorol. Ettől elválnak a szomszéd népek történeti énekei, a balladák, szólások, közmondások.
A folyamatosan idealizált Mátyás-kép természetesen a nemzeti hatalom visszaszerzéséért folyó harccal, az idegenek elleni küzdelemmel, valamint az országos közjólét eszményi állapotának visszaidézésével együtt jelenik meg az irodalomban. A néphagyomány ebből csak egy-egy elemet ragad ki.
A 18. század végétől már folklór források is rendelkezésre állnak. A tündérmesékben ekkor még nem, és később is csak nagyon szűk körben, néhány típusban találkozunk Mátyás király nevével. A mesék királya nem téveszthető össze Mátyás alakjával. A klasszikus népmesékben többnyire a szegény fiú, legkisebb gyerek azért indul útnak, és kerül sok viszontagság, harc, viaskodás után megérdemelten királyi trónra, mert népe elégedetlen az uralkodóval. Ebből következik, hogy a magyar Mátyás-hagyomány nem a tradicionális, klasszikus népmesékből táplálkozott, hanem az anekdoták hőséből. Később éppen a szájhagyományban meglévő Mátyás-tisztelet nyomán lehetett az igazmondó juhászról szóló mesének Mátyás király a hőse. Ebben a mesében a király fele országát adja annak, aki az igazmondó juhászt hazugságon kapja, és tőle megszerzi az aranyszőrű bárányt. Ezt az egyezséget a juhász is tudja, és mindenféle csábításnak ellenáll. De amikor a másik király leánya szívéhez közel férkőzik, neki adja a bárányt. Mátyás királynak nem meri bevallani tettét, amíg végül azt mondja: elcserélte az aranygyapjas bárányt egy feketére. A király megértette a tréfás beszédet, s gazdagon megjutalmazta.
Az álruhás király – kiről már a Heltainál említett monda kapcsán szóltunk – más népek folklórjában is megtalálható. Az is általánosan jellemző, hogy ily módon jut a király olyan információkhoz, amelyek nélkül a jogtalanság fennmaradhatna. Így ismeri meg a király országának gondját-baját, és tesz igazságot népe érdekében. A nemzetközi folklorisztikában, az eddig feltárt adatok szerint, nem szükségszerű, hogy a történelem által is sokra értékelt király alakja kerüljön a szájhagyományba igazságot osztó uralkodóként. A francia navarrai Henrik, a német Nagy Frigyes, az osztrák II. József, az angol Földnélküli János, az orosz Rettegett Iván vagy Nagy Péter, a svéd XII. Károly és az Ezeregyéjszaka híres kalifája, Harun ar-Rasíd azok a sokat emlegetett uralkodók, akik álruhában járják országukat. De az ő kalandjaik ritkán mutatnak közvetlen analógiát a Mátyás-anekdotákkal, annak ellenére, hogy az anekdoták témái is nemzetköziek, és évszázadokon keresztül sok feljegyzésben maradtak fenn, terjedtek el az irodalom, félnépi irodalom és szájhagyomány kifürkészhetetlen útjain.
A Mátyás-folklór gyökereit tehát egyszerre kereshetjük a késő középkori magyar irodalomban és a nemzetközi folklórban.
Mivel az anekdota az ismert, híres és népszerű nagyságok nevét kedveli, nálunk is szükségképpen fordult Mátyás királyhoz, kiről már életében is keletkeztek anekdoták, és évszázadokon át köztiszteletben álló, de mégsem tévedhetetlen „szentként” élt a köztudatban. A tisztelet és megbecsülés, a kritikai hang, amely őt övezte századokon át, lehetővé tette, hogy a vándor anekdoták éppen az ő nevéhez kapcsolódjanak. A találós kérdések megfejtése (ami gazdag népmesecsoportot alkot a nemzetközi mesekutatás szerint), az emberi bölcsességek megfogalmazása a Salamon és Markalf nevéhez kapcsolódó epikumokban található. A nonszensz kérdésekre adható válaszok sok változatban ismert epikus anyaga szívesen élt Mátyás alakjával. Valószínűleg ez az oka, hogy az igazmondás egyik, széles körben elterjedt meséjének is ezért lett Mátyás király a hőse.
Az okos, igazságos, találékony, szegényeket megsegítő király folklórjának gyökere a nemzetközi népköltészet szerves része, és bár századokon át bizonyítható a hazai jelenléte is, mégis a felvilágosodás korában, a 18. század végén vált bizonyíthatóan népszerűvé. Ezzel nincs ellentétben az a tény, mely szerint a reneszánsz ember társalgását elénk táró Galeotto Mátyásról mint anekdotázóról és anekdotahősről szól, aki nemcsak igazságos, de szellemes, álszenteket megleckéztető ember is. Sőt Bonfini írásai is ezt támasztják alá, mikor azt írja, hogy a „kéregetőket, koldusokat bebocsátották” hozzá hasonlóképpen, mint ahogyan azt a szájhagyomány máig fennmaradt alkotásai is elképzelik.
Kríza Ildikó
A Mátyás-kultusz elterjedése, a szó szoros értelmében vett népszerűsödése a Jagelló-korban történt. Mátyás halála a történelemben, a magyar kultúra fejlődésében – utólag jól tudjuk – éles cezúrát jelent. Az utána következő uralkodók tehetetlensége miatt világossá váltak Mátyás érdemei, amelyeket életében nem érezhettek, nem tudatosíthattak, nem ismerhettek fel. A feudális anarchia pedig elsősorban a társadalom alsóbb rétegeit érintette.
Szabó T. Attila 16. századi források között véletlenül bukkant a dési levéltárban egy helyi vitás üggyel foglalkozó, egykorú oklevél hátán olvasható személyes megjegyzésre: „Meg holt matias király s el költ az Igassagh.” Az okiratra tett megjegyzés számunkra egyértelművé teszi az egykorú értelmezést, vagyis azt, hogy az adott kérdésben nem is várható igazságtétel. Így nem csoda, ha Mátyás halála után az írástudók, oklevélmásolók maguk véleményeképp leírják: „meghalt Mátyás király, oda az igazság”. A 16. század óta nagyon sok feljegyzésben ránk maradt szólás később is természetes része maradt közgondolkodásunknak.
A Néhai való jó Mátyás király kezdetű, Jagelló-kori dicsőítő éneket még a Mátyáshoz közel álló költő írhatta, aki élt a korabeli epithetonokkal, dicsőítése azonban a későbbi énekek stílusával összecseng:
Magyarországnak fényes csillaga,
és rettenetes bajnaka,
nyumurultuknak kies hajlaka,
nagy ékességnek es te valál oka.
A 16. századi krónikások, Benczédi Székely István, Heltai Gáspár történetírása is a megszépítő messzeségből csak a dicsőítenivalót hangsúlyozza. Ekkor már általánosnak mondhatjuk a Mátyás-ábrázolásban az igazságos, jó, okos, nemzeti uralkodó iránti elkötelezettséget. Ezt az egyértelmű tiszteletet erősíti a Székely István krónikájában olvasható négysoros vers is:
Mátyást mostan választotta
mind ez ország királyságra,
Mert ezt atta Isten nekünk
menyországból oltalmunkra, ...
Székely István bizonyára több közszájon forgó mondát ismert, és sokszínűnek látta korának Mátyásról alkotott elképzelését. Ő örökítette ránk az első Mátyás-mondát is, amelyet korabeli szóval trufának (tréfás mese) nevez.
Ma már pótolhatatlan hiányt hagyott az erdélyi származású Székely István, aki Krakkóban tanult sok magyar társával együtt, hogy több anekdotát nem jegyzett fel. Az eddigi töredékes adatok is azt bizonyítják azonban, hogy az a Mátyás-mondakör, amely a 19. században elénk tárul, már az uralkodó halála utáni évtizedekben kibontakozott. Az igazságos, okos, szegényeket megsegítő király köré fonódó szájhagyomány struktúrája nem változott a felvilágosodás idején. A művelt köznépi és kisnemesi érdekeket képviselő íróknál, költőknél, kiknek alkotásai kétségtelenül hatással voltak a folklór alakulására, a krónikákéhoz hasonló mondák találhatók. Mátyás halála után a humanizmus tovább éltette a Mátyás-kultuszt, amely kedvező talaja lett a későbbi időben erőteljesebben kibontakozó mondahagyománynak.
Heltai Gáspár krónikája még több teret enged a Mátyás-hagyománynak, mint Székely Istváné. Világosan szétválasztja a Bonfinira támaszkodó történetírást a népköltési adatoktól. Az a kiegészítő fejezet, amelyet Az Máttyás királynak nagy dicsireti címmel írt, egybecseng Galeotto Marzio és Bonfini írásaival, de kiegészül a korábbiakból hiányzó mondákkal, mondai elemekkel. Heltai szól először arról, hogy Mátyás király álruhában járta az országot a valóság megismerésétől hajtva, mert „Igen okossággal vigyázó ember is vala Máttyás király”, és nem tréfacsinálás végett, mint ahogyan azt az Ezeregyéjszaka meséiben Harun ar-Rasíd tette.
Az álruhás Mátyás király kolozsvári kalandjai egymáshoz hasonló vagy akár alapvetően különböző szövegtípusban fogalmazódnak meg, de mindegyik rokonítható Heltai szövegszerkesztési módjával. Mindmáig legnépszerűbb monda éppen a kolozsvári bíró megleckéztetése.
A kolozsvári bíró 1575-ben közzétett mondája napjainkig fennmaradt a szájhagyományban, és megőrizte az első szöveg szerkezeti felépítését. Természetesen a folklór törvénye szerint az előadás változó. Vannak egészen leegyszerűsített eseményközlések, de vannak meseszerűen előadott, kiszínezett változatok is. Nem kétséges, hogy a Heltai krónikájában megjelent monda írója egyéni stílusát tükrözi, jó mesélőkészségét, kiváló prózamondói adottságait. Az élőbeszéd színességével volt képes tolmácsolni mondandóját. Mégis fel kell figyelnünk arra is, hogy népköltészeti sajátságok jellemzik már az első közlést is, mint pl. a zárt szerkezet, a hármas tagolás, a visszatérő szófordulatok alkalmazása. Mátyás háromszor találkozik a poroszlóval, háromszor beszél a bíróval, három embert sújt a büntetése. Mindez úgy, hogy az oppozícióból adódó igazságszolgáltatás kapjon általa hangsúlyt, kifejezve: a király igazságossága a nemzet egészének érdekét szolgálja.
A Heltai krónikájában lévő hét monda egy csoportban olvasható, elkülönülve a történetírástól, de azzal mégis teljes összhangban van. A nem történeti hitelű anekdoták, mondák életszerűségét, hitelességét a Galeotto által leírt Mátyás-kép valószínűsíti. A kortárs Galeotto életszerű anekdotákat írt, melyekben Mátyás nemcsak anekdotai hős, hanem ő maga is anekdotázik főurak, papok körében.
A 19-20. századi Mátyás-mondák egyik jellegzetessége az inkognitóban, álöltözetben járó király, aki az országban így talál rá a hatalmukkal visszaélőkre, a szűkölködő szegényekre. Ez a szemléletmód bizonyíthatóan ismert volt már a 16. században. Előzményeit egyszerre kereshetjük a hazai és nemzetközi folklórban. Bonfini krónikája ugyanis Nagy Lajos királyról szólva említi, hogy a király álruhában járta az országot. Róla, kit Heltai „ördöngös Lajos király”-nak nevez, a szájhagyomány bővebben nem szól, és éppen ezért van okunk feltételezni, hogy a 16. századtól egy korábbi hagyomány kapcsolódott Mátyás királyhoz. Az álruhás hősök, istenek (Krisztus), királyok sorába illeszkedik a Mátyás királyhoz kapcsolt mondák, anekdoták sokasága. Heltai krónikamondóként valóságos szituációba ágyazza a vándorló király személyét.
A szájhagyományban élő, 19-20. századi Mátyás-mondák, -anekdoták általános sajátossága, hogy Mátyás maga győződik meg az igazságtalanságról, törvénytelenségről, embertelenségről, és bünteti meg a rosszat, illetve találja meg a jó szándékú, segítőkész embert, akit aztán magához emel, udvarába hoz. Így tehát az álöltözet a prózaepikumokban csak olyan kellék, amelynek segítségével a különböző események előadhatók, azokkal a végkövetkeztetésekkel, amelyek az igazságszolgáltatásra utalnak. Szerkezetüket figyelve műfaji szempontból közelebb állnak a meséhez, mint a történeti mondához. A folklór törvényszerűsége szerint a különböző kalandok, próbák után a hős eléri a kitűzött célt. A Mátyás-hagyomány legtöbb alkotásában az eltérő eseménysort az igazságtétel zárja, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. A paraszti hagyományban feljegyzett folklór szövegek ezen a ponton találkoznak a felvilágosodás kori irodalommal. Ekkor a nemzeti király ideálját Mátyás királyban látták, ezért még inkább terjesztették, újraalkották a Mátyás-mondákat. De kétségtelen az is, hogy a 16. századtól folyamatosan meglévő idealizált Mátyás-képzet nélkülözhetetlen alapja volt a népköltészetnek.
A Mátyás-hagyomány műfaji rendszer szerint zömmel tréfás mese, anekdota, amelyeket a nemzetközi mesekutatás mindössze néhány típusba sorol. Ettől elválnak a szomszéd népek történeti énekei, a balladák, szólások, közmondások.
A folyamatosan idealizált Mátyás-kép természetesen a nemzeti hatalom visszaszerzéséért folyó harccal, az idegenek elleni küzdelemmel, valamint az országos közjólét eszményi állapotának visszaidézésével együtt jelenik meg az irodalomban. A néphagyomány ebből csak egy-egy elemet ragad ki.
A 18. század végétől már folklór források is rendelkezésre állnak. A tündérmesékben ekkor még nem, és később is csak nagyon szűk körben, néhány típusban találkozunk Mátyás király nevével. A mesék királya nem téveszthető össze Mátyás alakjával. A klasszikus népmesékben többnyire a szegény fiú, legkisebb gyerek azért indul útnak, és kerül sok viszontagság, harc, viaskodás után megérdemelten királyi trónra, mert népe elégedetlen az uralkodóval. Ebből következik, hogy a magyar Mátyás-hagyomány nem a tradicionális, klasszikus népmesékből táplálkozott, hanem az anekdoták hőséből. Később éppen a szájhagyományban meglévő Mátyás-tisztelet nyomán lehetett az igazmondó juhászról szóló mesének Mátyás király a hőse. Ebben a mesében a király fele országát adja annak, aki az igazmondó juhászt hazugságon kapja, és tőle megszerzi az aranyszőrű bárányt. Ezt az egyezséget a juhász is tudja, és mindenféle csábításnak ellenáll. De amikor a másik király leánya szívéhez közel férkőzik, neki adja a bárányt. Mátyás királynak nem meri bevallani tettét, amíg végül azt mondja: elcserélte az aranygyapjas bárányt egy feketére. A király megértette a tréfás beszédet, s gazdagon megjutalmazta.
Az álruhás király – kiről már a Heltainál említett monda kapcsán szóltunk – más népek folklórjában is megtalálható. Az is általánosan jellemző, hogy ily módon jut a király olyan információkhoz, amelyek nélkül a jogtalanság fennmaradhatna. Így ismeri meg a király országának gondját-baját, és tesz igazságot népe érdekében. A nemzetközi folklorisztikában, az eddig feltárt adatok szerint, nem szükségszerű, hogy a történelem által is sokra értékelt király alakja kerüljön a szájhagyományba igazságot osztó uralkodóként. A francia navarrai Henrik, a német Nagy Frigyes, az osztrák II. József, az angol Földnélküli János, az orosz Rettegett Iván vagy Nagy Péter, a svéd XII. Károly és az Ezeregyéjszaka híres kalifája, Harun ar-Rasíd azok a sokat emlegetett uralkodók, akik álruhában járják országukat. De az ő kalandjaik ritkán mutatnak közvetlen analógiát a Mátyás-anekdotákkal, annak ellenére, hogy az anekdoták témái is nemzetköziek, és évszázadokon keresztül sok feljegyzésben maradtak fenn, terjedtek el az irodalom, félnépi irodalom és szájhagyomány kifürkészhetetlen útjain.
A Mátyás-folklór gyökereit tehát egyszerre kereshetjük a késő középkori magyar irodalomban és a nemzetközi folklórban.
Mivel az anekdota az ismert, híres és népszerű nagyságok nevét kedveli, nálunk is szükségképpen fordult Mátyás királyhoz, kiről már életében is keletkeztek anekdoták, és évszázadokon át köztiszteletben álló, de mégsem tévedhetetlen „szentként” élt a köztudatban. A tisztelet és megbecsülés, a kritikai hang, amely őt övezte századokon át, lehetővé tette, hogy a vándor anekdoták éppen az ő nevéhez kapcsolódjanak. A találós kérdések megfejtése (ami gazdag népmesecsoportot alkot a nemzetközi mesekutatás szerint), az emberi bölcsességek megfogalmazása a Salamon és Markalf nevéhez kapcsolódó epikumokban található. A nonszensz kérdésekre adható válaszok sok változatban ismert epikus anyaga szívesen élt Mátyás alakjával. Valószínűleg ez az oka, hogy az igazmondás egyik, széles körben elterjedt meséjének is ezért lett Mátyás király a hőse.
Az okos, igazságos, találékony, szegényeket megsegítő király folklórjának gyökere a nemzetközi népköltészet szerves része, és bár századokon át bizonyítható a hazai jelenléte is, mégis a felvilágosodás korában, a 18. század végén vált bizonyíthatóan népszerűvé. Ezzel nincs ellentétben az a tény, mely szerint a reneszánsz ember társalgását elénk táró Galeotto Mátyásról mint anekdotázóról és anekdotahősről szól, aki nemcsak igazságos, de szellemes, álszenteket megleckéztető ember is. Sőt Bonfini írásai is ezt támasztják alá, mikor azt írja, hogy a „kéregetőket, koldusokat bebocsátották” hozzá hasonlóképpen, mint ahogyan azt a szájhagyomány máig fennmaradt alkotásai is elképzelik.
Kríza Ildikó
