Kríza Ildikó gyűjtése
Mátyás király a barlangban
Hajtották Mátyást, hajtották. Erősebb vót az ellenség, mint ü vót. Ü vót a hollós sereg vezére. Ahogy hajtották üköt, nagyon hullott a nép. Nekihajtottak egy hegynek. Ottan gondolkoztak. Kiáltoztak.
– Hegy! Nyílj meg! Nyelj el bennünket!
Pár vitézével maradt meg Mátyás király. A fekete sereg lemaradt, legyilkolták. Száz vitézével a hegység elnyelte. Egy ballangba ük ottvesztek. Leültek és ott gondolkoztak. Mi jött belüle ki? Senki nem tudott rulluk semmit. Mer a hegy elnyelte üköt. Vót egy várkapu. Ott mindég posztokat állítottak. Ük ott pihentek. Lehevertek. Vót nekik egy asztaljok, akörül ük ebédeltek. Ez pedig kübül vót kifaragva. Mátyás király leült az asztalhoz. Gondnak adta a fejét. Hogy mivé lett, mi lesz velek? Majd eccer azt mondotta, hogy ha a szakállja olyan fog lenni, aki az asztalon kétszer körülér, akkor fognak innet kimenni.
Mi jött ki belőle? Eccer egy kovácsmester-ember valahogy eltévedt. Hova tévedt be, a nagy iszonyu ballangba. Bemegy a ballangba. A poszt aludt. Szijjelnéz. Megyen, megyen szobákrul szobákra. Mátyás királyt ott tanálja, az asztalnál ült. De olyan szakállja vót, hogy majdnem körülérte az asztalt. Azt mondja felébredve:
– Ide figyelj! A hangyák mászkálnak még a hegytetőn?
– Még mászkálnak! – azt mondja.
Az ellenség kereste üköt.
– Még mászkálnak!
– Na, akkor – azt mondja –, pihenjünk tovább. Na, emlegess meg rulla! – Ott vót a tálba egypár arany. Megrakta a zsebjit a kovácsmester-embernek.
Elment. Mikor ez elment, újra lefeküdtek és aludtak. De poszt mindég állott a várkapunál. Majd időkkel mán eccer egy kis fijatal ember eltévedett a nagy erdő vadonatságba. Nem lelte meg a lakását, annyira eltévedt. Hogyhogynem, rátanált erre a várkapura. Ott állt egy poszt.
– Kit keresel, fijam?
– Hát – azt mondja –, én egy eltévedt gyermek vagyok!
– Gyere be!
Bevitte a fijut. Bekésérte. Oda a királya elibe.
– Nézd meg! Kérdezősködj, ki vagy, vagy mi vagy?
Elmondja neki a fijugyermek.
– Én egy özvegyasszonynak a fija vagyok! Az erdőbe jöttem ki és eltévedtem! Azt se tudom, hogy hun vagyok!
Azt mondja neki, hogy:
– Hát, repkednek még a madarok?
– Mán repkednek – azt mondja –, de mán levannak tartva, mer sok erő elpusztította!
– Akkor – azt mondja –, még tovább leszünk itt!
Azt mondja a poszt neki:
– Na, gyere fijam vissza!
Kikésérte.
– Nem leled a hazádat?
– Nem!
– Ide figyelj!
Egy figefának az ágát letört néki.
– Ide figyelj! Ez lesz az emlékje Mátyás királynak! Ezt vidd haza. Ha bajod lesz, rázd meg!
Mikor hazavitte, még majdnem félutig se ért vele, mán nehéz vót néki. Hát ü így sose ér haza. Eccer csak megrázza a figefaágat. Annyi aran hullott le a fődre néki, hogy nem bírta összeszedni.
– Ó, áldd meg Isten – azt mondja –, Mátyás királyt! Áldd meg Isten a Mátyás királyt!
Felvette és felcsapta. Nagy örömmel megtanálta a lakását. Elvitte haza.
Kállósemlyén (Szatmár megye)
Hajtották Mátyást, hajtották. Erősebb vót az ellenség, mint ü vót. Ü vót a hollós sereg vezére. Ahogy hajtották üköt, nagyon hullott a nép. Nekihajtottak egy hegynek. Ottan gondolkoztak. Kiáltoztak.
– Hegy! Nyílj meg! Nyelj el bennünket!
Pár vitézével maradt meg Mátyás király. A fekete sereg lemaradt, legyilkolták. Száz vitézével a hegység elnyelte. Egy ballangba ük ottvesztek. Leültek és ott gondolkoztak. Mi jött belüle ki? Senki nem tudott rulluk semmit. Mer a hegy elnyelte üköt. Vót egy várkapu. Ott mindég posztokat állítottak. Ük ott pihentek. Lehevertek. Vót nekik egy asztaljok, akörül ük ebédeltek. Ez pedig kübül vót kifaragva. Mátyás király leült az asztalhoz. Gondnak adta a fejét. Hogy mivé lett, mi lesz velek? Majd eccer azt mondotta, hogy ha a szakállja olyan fog lenni, aki az asztalon kétszer körülér, akkor fognak innet kimenni.
Mi jött ki belőle? Eccer egy kovácsmester-ember valahogy eltévedt. Hova tévedt be, a nagy iszonyu ballangba. Bemegy a ballangba. A poszt aludt. Szijjelnéz. Megyen, megyen szobákrul szobákra. Mátyás királyt ott tanálja, az asztalnál ült. De olyan szakállja vót, hogy majdnem körülérte az asztalt. Azt mondja felébredve:
– Ide figyelj! A hangyák mászkálnak még a hegytetőn?
– Még mászkálnak! – azt mondja.
Az ellenség kereste üköt.
– Még mászkálnak!
– Na, akkor – azt mondja –, pihenjünk tovább. Na, emlegess meg rulla! – Ott vót a tálba egypár arany. Megrakta a zsebjit a kovácsmester-embernek.
Elment. Mikor ez elment, újra lefeküdtek és aludtak. De poszt mindég állott a várkapunál. Majd időkkel mán eccer egy kis fijatal ember eltévedett a nagy erdő vadonatságba. Nem lelte meg a lakását, annyira eltévedt. Hogyhogynem, rátanált erre a várkapura. Ott állt egy poszt.
– Kit keresel, fijam?
– Hát – azt mondja –, én egy eltévedt gyermek vagyok!
– Gyere be!
Bevitte a fijut. Bekésérte. Oda a királya elibe.
– Nézd meg! Kérdezősködj, ki vagy, vagy mi vagy?
Elmondja neki a fijugyermek.
– Én egy özvegyasszonynak a fija vagyok! Az erdőbe jöttem ki és eltévedtem! Azt se tudom, hogy hun vagyok!
Azt mondja neki, hogy:
– Hát, repkednek még a madarok?
– Mán repkednek – azt mondja –, de mán levannak tartva, mer sok erő elpusztította!
– Akkor – azt mondja –, még tovább leszünk itt!
Azt mondja a poszt neki:
– Na, gyere fijam vissza!
Kikésérte.
– Nem leled a hazádat?
– Nem!
– Ide figyelj!
Egy figefának az ágát letört néki.
– Ide figyelj! Ez lesz az emlékje Mátyás királynak! Ezt vidd haza. Ha bajod lesz, rázd meg!
Mikor hazavitte, még majdnem félutig se ért vele, mán nehéz vót néki. Hát ü így sose ér haza. Eccer csak megrázza a figefaágat. Annyi aran hullott le a fődre néki, hogy nem bírta összeszedni.
– Ó, áldd meg Isten – azt mondja –, Mátyás királyt! Áldd meg Isten a Mátyás királyt!
Felvette és felcsapta. Nagy örömmel megtanálta a lakását. Elvitte haza.
Kállósemlyén (Szatmár megye)
