Kóka Rozália gyűjtése

Mátyás király és a tisztesség


Mátyás királynak volt egy furcsa szokása. Mindennap elvitette magát egy kétkerekű kocsin sétálni. Azt a kocsit mindig másik ember húzta. Utoljára, már mindenki megsétáltatta a királyt, a szegény emberre került a sor a sétáltatásban. Jelentkezett a királynál:
– Adjon isten, felséges királyom!
– Fogadj isten, fiam. Na, eljöttél te is megsétáltatni engem?
– Én igen! – mondta a szegény ember. Befogódzott a kocsi hámjába, s már indultak is végig a városon. Ahogy mentek, a szegény ember folyton-folyvást hátranézegetett.
Egyszer Mátyás király megsokallotta a dolgot, megkérdezte.
– Ugyan, fiam, mit nézegetsz te örökké hátrafelé?
– Nézem a kerekeket – válaszolta a szegény ember.
– S hát azokat mi a fekete fenéért nézed olyan erősen? – tudakolta a király.
– Azt nézem, hogy milyen érdekes dolog ez a kerék. Megyen eléfelé, s a küllők benne egyszer fenn, s egyszer lenn. Egyszer fenn, s egyszer lenn. Olyan ez, mint az ember élete.
– Hát ezt miért mondtad?
– Azért – magyarázta a szegény ember -, mert így van a szerencsével is. Egyszer fenn, s egyszer lenn. Most felséged ül fenn a kocsin, s nekem kell húznom. Ez bizony nem valami nagy tisztesség a számomra.
– Hát mi lenne a tisztesség, te szegény ember?
– Hát, az lenne most a tisztesség, ha visszafelé én ülnék a kocsikában, s felséged húzná – felelte a szegény ember.
Nagyot kacagott a király. Erősen tetszett neki a szegény ember bölcsessége. Azt mondta neki:
– Na, te szegény ember! Legyen meg a tisztességed! Ülj fel a kocsira, most én húzlak hazáig.
A szegény ember nagy büszkén felkondorodott a kocsira. Csudálkoztak a népek, hogy a király húzza a kocsit, s a szegény ember ül fenn az ülésen.
Otthon Mátyás jól megajándékozta a szegény embert, mert semmit se szeretett jobban, mint az okos embereket.