Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király Szegeden
Egyszer Mátyás király, parasztgúnyába öltözve járta az országot. Eljutott Szegedre is.
Amint a város határában bandukolt, az út szélén megpillantott egy várakozó, négylovas hintót. Négy gyönyörű deres kapálta a patájával a földet előtte.
Az út mentén egy szegény paraszt szántogatott nagy kínnal. Beteg, sovány lovacskája mellé fogta magát a hámba, s úgy húzták ketten az ekét. Meglátta ezt Mátyás király. Se szó, se beszéd! Odament a hintóhoz, s a két első derest kifogta a hámból, s odavezette a szegény paraszthoz. Tiltakozott szegény ember, hogy nem kell neki a két ló, nagy baj lesz ebből, de Mátyás nem tágított. Befogta a lovakat az eke elé.
Egyszer csak előkerült a hintó kocsisa, meglátta, hogy mi a helyzet, hajtatott is be Szegedre, a bíróhoz. Mindjárt előadta nagy lélekszakadva, hogy mi történt:
– Bíró úr! Egy ismeretlen ember kifogta a hintóm elől a két szép derest, s odaadta egy szegény embernek, hogy szántson velük!
Elfutotta a bírót a méreg, mindjárt hívatta a csendőröket:
– Megparancsolom, hogy a szegény embertől vegyétek vissza a lovakat! Azt az ismeretlent fogjátok el tüstént, s hozzátok elém!
A csendőrök hamar kézre kapták Mátyás királyt, s a bíró elé vitték. Na, a bíró nem sokat teketóriázott:
– Vágjatok rá huszonötöt, s vessétek tömlöcbe a gazembert! – adta ki a parancsot.
Mátyás megkapta a deresen a huszonötöt, s bevágták a tömlöcbe. Mi tagadás, a király a nagy igazságtalanság miatt, na meg a veréstől is, igen elkeseredett. Megfogadta, csak innen szabaduljon, megfizet mindenért.
Volt Mátyás király zsebében egy darab papír. Megvágta a kezét, s a vérével írta fel a papírra:
„Itt járt Mátyás király!”
Ezek után, keserves munkával, felemelte a tömlöc padlózatának az egyik kövét, s a levelet a kő alá rejtette.
Amikor kiszabadult Mátyás király, még huszonötöt vágtak rá, búcsúzóul, mielőtt útra bocsátották volna.
– Na, ezt megkeserülitek! – sziszegte Mátyás a deresen.
Ahogy hazaért, ledobta a parasztgúnyáját, s felöltötte bíborszín palástját, s kíséretével Szegedre hajtatott. Mindjárt beállított a szegedi bíróhoz. Tudakolta, hogy s mint élnek a parasztok s a többiek?
A bíró majd kiesett a nadrágjából a nagy megtiszteltetéstől. Szinte csúszott-mászott a király előtt. Mátyás utálkozva hallgatta hazug, mézesmázos szavait:
– Felséges királyom, nálunk nagyon jó sora van a parasztoknak! Mindenkinek nagyon jó sora van – hebegett a bíró. Mátyás elkiáltotta magát:
– Elég, kutya! Én voltam az a paraszt, akit kétszer megbotoztattál.
Előhozatta a tömlöcből azt a papírt, amelyre saját vérével írta fel: „Itt járt Mátyás király.” Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, levetette bíborpalástját. Fehér ingén még szivárgott a vér, a reggeli istenhozzád miatt.
A bíró térdre vetette magát a király előtt. Bocsánatért esedezett, de nem volt bocsánat. A bírót a piactéren botoztatta meg Mátyás a szegény nép szeme láttára, s elcsapta hivatalából.
Egyszer Mátyás király, parasztgúnyába öltözve járta az országot. Eljutott Szegedre is.
Amint a város határában bandukolt, az út szélén megpillantott egy várakozó, négylovas hintót. Négy gyönyörű deres kapálta a patájával a földet előtte.
Az út mentén egy szegény paraszt szántogatott nagy kínnal. Beteg, sovány lovacskája mellé fogta magát a hámba, s úgy húzták ketten az ekét. Meglátta ezt Mátyás király. Se szó, se beszéd! Odament a hintóhoz, s a két első derest kifogta a hámból, s odavezette a szegény paraszthoz. Tiltakozott szegény ember, hogy nem kell neki a két ló, nagy baj lesz ebből, de Mátyás nem tágított. Befogta a lovakat az eke elé.
Egyszer csak előkerült a hintó kocsisa, meglátta, hogy mi a helyzet, hajtatott is be Szegedre, a bíróhoz. Mindjárt előadta nagy lélekszakadva, hogy mi történt:
– Bíró úr! Egy ismeretlen ember kifogta a hintóm elől a két szép derest, s odaadta egy szegény embernek, hogy szántson velük!
Elfutotta a bírót a méreg, mindjárt hívatta a csendőröket:
– Megparancsolom, hogy a szegény embertől vegyétek vissza a lovakat! Azt az ismeretlent fogjátok el tüstént, s hozzátok elém!
A csendőrök hamar kézre kapták Mátyás királyt, s a bíró elé vitték. Na, a bíró nem sokat teketóriázott:
– Vágjatok rá huszonötöt, s vessétek tömlöcbe a gazembert! – adta ki a parancsot.
Mátyás megkapta a deresen a huszonötöt, s bevágták a tömlöcbe. Mi tagadás, a király a nagy igazságtalanság miatt, na meg a veréstől is, igen elkeseredett. Megfogadta, csak innen szabaduljon, megfizet mindenért.
Volt Mátyás király zsebében egy darab papír. Megvágta a kezét, s a vérével írta fel a papírra:
„Itt járt Mátyás király!”
Ezek után, keserves munkával, felemelte a tömlöc padlózatának az egyik kövét, s a levelet a kő alá rejtette.
Amikor kiszabadult Mátyás király, még huszonötöt vágtak rá, búcsúzóul, mielőtt útra bocsátották volna.
– Na, ezt megkeserülitek! – sziszegte Mátyás a deresen.
Ahogy hazaért, ledobta a parasztgúnyáját, s felöltötte bíborszín palástját, s kíséretével Szegedre hajtatott. Mindjárt beállított a szegedi bíróhoz. Tudakolta, hogy s mint élnek a parasztok s a többiek?
A bíró majd kiesett a nadrágjából a nagy megtiszteltetéstől. Szinte csúszott-mászott a király előtt. Mátyás utálkozva hallgatta hazug, mézesmázos szavait:
– Felséges királyom, nálunk nagyon jó sora van a parasztoknak! Mindenkinek nagyon jó sora van – hebegett a bíró. Mátyás elkiáltotta magát:
– Elég, kutya! Én voltam az a paraszt, akit kétszer megbotoztattál.
Előhozatta a tömlöcből azt a papírt, amelyre saját vérével írta fel: „Itt járt Mátyás király.” Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, levetette bíborpalástját. Fehér ingén még szivárgott a vér, a reggeli istenhozzád miatt.
A bíró térdre vetette magát a király előtt. Bocsánatért esedezett, de nem volt bocsánat. A bírót a piactéren botoztatta meg Mátyás a szegény nép szeme láttára, s elcsapta hivatalából.
