Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király és a sikárfűárus
Élt egy öregember Mátyás király idejében. Volt egy falatka földje, sikárfüvet termelt rajta, azt árulgatta. Így tartotta el a gyermekeit.
Egy nap, amint a sikárfüvet szedegette, talált egy tojásnyi gyémántkövet. Nem tudta, hogy mi az, de látta, hogy szépen világít, hazavitte, s feltette a gerendára lámpa helyett.
A nagy fényességre, este, átment hozzájuk a szegény öreg gazdag szomszédja. Kérdezte a öregtől:
– Hol vette kend, ezt a hatalmas gyémántot?
– A földemen találtam, amikor a sikárfüvet ásogattam.
– Azt mondom én kendnek, hogy vigye el Mátyás királynak Budára. Ő annyi pénzt ad érte, hogy élete végéig lesz mit tejbe aprítania. Ígérje meg, hogy amit kap a királytól, annak az egy negyedét nekem adja, ha már ilyen jó tanácsot adtam!
Az öreg megígérte. Fogta a gyémántot, belekötötte a zsebkendőjébe, s felment Budára, a királyhoz. A strázsák útját állták, s csak úgy engedték be, ha annak, amit a királytól kap, a negyed részét nekik adja.
A király ajtónállója is egy negyedet kért. Az öreg annak is megígérte. Végre bejutott Mátyás királyhoz. Kérdezte a király:
– Aztán, mit kérsz apó, ezért a szépséges gyémántért?
– Kétszáz botot – felelte az öreg.
– Hogy értsem ezt? – kapta fel a fejét a király.
– Kétszáz botütést kérek. A negyedét az első strázsának ígértem, a másik negyedét a második-nak, a harmadik negyed, felséged ajtónállóját illeti, a negyedik negyedre a szomszédom tart számot.
Mátyás megértette mindjárt, hogy miről van szó. A saját szolgáinak nyomban kiosztotta a járandóságot. Az öregember szomszédjának se kellett sokáig várakoznia. A király hajdúi neki is megfizették, ami járt. Ezután Mátyás király kifizette a szegény öregnek a gyémánt árát.
Az öreg sikárfűárus élete megkönnyebbedett. Holta napjáig gondtalanul élte napjait.
Élt egy öregember Mátyás király idejében. Volt egy falatka földje, sikárfüvet termelt rajta, azt árulgatta. Így tartotta el a gyermekeit.
Egy nap, amint a sikárfüvet szedegette, talált egy tojásnyi gyémántkövet. Nem tudta, hogy mi az, de látta, hogy szépen világít, hazavitte, s feltette a gerendára lámpa helyett.
A nagy fényességre, este, átment hozzájuk a szegény öreg gazdag szomszédja. Kérdezte a öregtől:
– Hol vette kend, ezt a hatalmas gyémántot?
– A földemen találtam, amikor a sikárfüvet ásogattam.
– Azt mondom én kendnek, hogy vigye el Mátyás királynak Budára. Ő annyi pénzt ad érte, hogy élete végéig lesz mit tejbe aprítania. Ígérje meg, hogy amit kap a királytól, annak az egy negyedét nekem adja, ha már ilyen jó tanácsot adtam!
Az öreg megígérte. Fogta a gyémántot, belekötötte a zsebkendőjébe, s felment Budára, a királyhoz. A strázsák útját állták, s csak úgy engedték be, ha annak, amit a királytól kap, a negyed részét nekik adja.
A király ajtónállója is egy negyedet kért. Az öreg annak is megígérte. Végre bejutott Mátyás királyhoz. Kérdezte a király:
– Aztán, mit kérsz apó, ezért a szépséges gyémántért?
– Kétszáz botot – felelte az öreg.
– Hogy értsem ezt? – kapta fel a fejét a király.
– Kétszáz botütést kérek. A negyedét az első strázsának ígértem, a másik negyedét a második-nak, a harmadik negyed, felséged ajtónállóját illeti, a negyedik negyedre a szomszédom tart számot.
Mátyás megértette mindjárt, hogy miről van szó. A saját szolgáinak nyomban kiosztotta a járandóságot. Az öregember szomszédjának se kellett sokáig várakoznia. A király hajdúi neki is megfizették, ami járt. Ezután Mátyás király kifizette a szegény öregnek a gyémánt árát.
Az öreg sikárfűárus élete megkönnyebbedett. Holta napjáig gondtalanul élte napjait.
