Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király lusta húga
Mátyás király egyszer az Alföldön járt. Ahogy ment a mezőn, látta, hogy egy szegény béreslegény hat ökörrel szántogat. Azt is látta, hogy a két első ökör előtt, a szekér rúdjára egy csomó széna van felkötve. Csudálkozott Mátyás, miért van ott az a széna? Meg is kérdezte a legénytől:
– Hát fiam, azt a szénát minek kötötted oda a rúdra, a két első ökör elébe?
– Tudja uram – mondta a legény – ez a két első ökör, már úgy tizenegy óra felé nem akar húzni semmiképp. Eléjük kötöttem azt a csomó szénát, most az után mennek, a többi meg megy utánuk.
Jót kacagott Mátyás király a legény furfangján, s másnap maga elé hívatta. Csudálkozott a béres, hogy ugyan mi dolga van ővele Mátyás királynak? Meg is szeppent, hogy nem sül-e ki valami rossz abból, ha őt egy ilyen nagy úr maga elé kéreti. Már mindegy, ha menni kell, hát elmegy.
Tisztességgel köszöntötte a királyt, Mátyás fogadta, s azt mondta:
– Fiam! Tegnap láttam, hogy tanítottál meg két oktalan barmot dolgozni. Gondoltam valamit. Van nekem egy édes húgom. Szép lány, de olyan lusta, hogy eddig még emberfia azt rá nem tette dologra! Arra kérlek, tanítsd meg a húgomat dolgozni! Ha megtanítod, ne félj, meghálálom! Csak egyet kérek, azt hogy ne verd meg! Megígéred?
– Dehogy verem! – felelte a béres.
Mátyás felpakoltatta a húgát egy hintóba, s elküldte a legénnyel.
A béreslegény az édesanyjával élt egy kicsi tanyában. Mindig milliom dolog volt a ház körül. Az öregasszony is, a béres is dolgoztak reggeltől estig mindennap.
A király húga első nap felkuporodott a kemencepadkára, s ott üldögélt egész nap. Este hazajött a béres a mezőről, s azt kérdezte az édesanyjától:
– Hányan dolgoztunk édesanyám?
– Ketten, édes fiam – mondta az öregasszony.
– Akkor ketten is eszünk! – mondta a legény. Megvacsoráztak, lefeküdtek. Az öregasszony már hajnalban kikelt az ágyból. Sepregetett, tüzet rakott, kiment fejni, megetette a jószágot. A legény is dolgozott. Mátyás király húga csak aludt jóízűen.
Bejött a béres reggelizni. Kérdezte az édesanyját:
– Hányan dolgoztunk édesanyám?
– Ketten fiam, csak ketten – válaszolta az öregasszony.
– Akkor ketten is reggelizünk – mondta a legény, s elfogyasztották a reggelit az anyjával. A lány csak ült a padkán, meg se mozdult. Bizony így volt ez délben is meg este is.
Másnap reggel felkelnek. Kimegy az öregasszony a konyhába, hát már ég a tűz. Ki van seperve a konyha. Azt mondja a leány:
– Öreganyám, dolog-e, ha kiseprem a konyhát?
– Dolog lányom, nagy dolog! – mondta örvendezve az öregasszony.
– Öreganyám! Dolog-e, ha meggyújtom a tüzet?
– Dolog bizony, nagy dolog!
A lány meglátta, hogy üres lett a vizes veder. Elment, húzott vizet. Kérdi megint az öregasszonyt:
– Öreganyám! Dolog-e a vízhordás?
– Dolog lányom, bizony, nagy dolog.
Aztán a pernyét szedte ki a kemencéből a király húga, majd magát szedte rendbe. Megfésülködött, megmosakodott tisztességesen.
A legény édesanyja reggelihez terített, de most három személyre tette ki az ételt. Behívta a fiát is a házba.
– Édesanyám, hányan dolgoztunk ma? – kérdezte a legény.
– Hárman fiam, hárman – mondta az öregasszony. – Gyere lányom, te is egyél, megdolgoztál érte.
Ettől kezdve nem kellett mondani a lánynak, hogy mit dolgozzon, mindig megtalálta magának a munkát.
Eltelt egy hét, kettő, nem tudom – egyszer Mátyás király álruhát öltött. Afféle szegény vándornak öltözött. Gondolta, elmegy, megnézi, hogy mire ment a béres a húgával. Beköszönt úgy estefelé a tanyába. A húga volt csak benn a házban. Sürgött-forgott a tűzhely körül, főzte a vacsorát. Mátyás szállást kért éjszakára. Mivel álruhában volt, a húga nem ismerte meg. Azt mondta a bátyjának:
– A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé, nálunk megszállhat. Addig is, míg a gazdaasszony meg a fia megjönnek, menjen ki kend a szérűre, hozzon nekem egy hát szalmát, mert reggel kenyeret akarok sütni!
Örült a szíve Mátyás királynak, hogy ilyen ügyes lány lett a húgából, így kitanulta a becsületet. Hozott be egy nagy hát szalmát, hogyne hozott volna.
Éjszakára arra terítettek neki egy lepedőt, hogy azon aludjon. A húga pirkadatkor már befűtötte a kemencét, és finom kenyeret sütött. Még egy cipót is sütött a vándor tarisznyájába.
Amikor a lány Mátyás kezébe adta az illatos cipót, akkor a király felfedte magát.
– Na, húgom, látom, emberséget tanultál. Jössz-e velem haza, Budára?
– Hát – nézett a leány a béresre, mert igen beleszeretett a legénybe.
– Értem – mondta Mátyás. – S te, fiam, mit szólsz? Itt maradjon-e a húgom?
Pezsgett már akkor a legény szíve is a leányért.
– Felséges királyom, szegény ember vagyok, a két kezem munkája után élek, de becsülettel. Megkérem, hogy adja hozzám feleségül a húgát!
– Megtanítottad dolgozni, megtanítottad a tisztességre, hát legyen a feleséged.
Nagy lakodalmat csaptak, máig is élnek, ha meg nem haltak.
Mátyás király egyszer az Alföldön járt. Ahogy ment a mezőn, látta, hogy egy szegény béreslegény hat ökörrel szántogat. Azt is látta, hogy a két első ökör előtt, a szekér rúdjára egy csomó széna van felkötve. Csudálkozott Mátyás, miért van ott az a széna? Meg is kérdezte a legénytől:
– Hát fiam, azt a szénát minek kötötted oda a rúdra, a két első ökör elébe?
– Tudja uram – mondta a legény – ez a két első ökör, már úgy tizenegy óra felé nem akar húzni semmiképp. Eléjük kötöttem azt a csomó szénát, most az után mennek, a többi meg megy utánuk.
Jót kacagott Mátyás király a legény furfangján, s másnap maga elé hívatta. Csudálkozott a béres, hogy ugyan mi dolga van ővele Mátyás királynak? Meg is szeppent, hogy nem sül-e ki valami rossz abból, ha őt egy ilyen nagy úr maga elé kéreti. Már mindegy, ha menni kell, hát elmegy.
Tisztességgel köszöntötte a királyt, Mátyás fogadta, s azt mondta:
– Fiam! Tegnap láttam, hogy tanítottál meg két oktalan barmot dolgozni. Gondoltam valamit. Van nekem egy édes húgom. Szép lány, de olyan lusta, hogy eddig még emberfia azt rá nem tette dologra! Arra kérlek, tanítsd meg a húgomat dolgozni! Ha megtanítod, ne félj, meghálálom! Csak egyet kérek, azt hogy ne verd meg! Megígéred?
– Dehogy verem! – felelte a béres.
Mátyás felpakoltatta a húgát egy hintóba, s elküldte a legénnyel.
A béreslegény az édesanyjával élt egy kicsi tanyában. Mindig milliom dolog volt a ház körül. Az öregasszony is, a béres is dolgoztak reggeltől estig mindennap.
A király húga első nap felkuporodott a kemencepadkára, s ott üldögélt egész nap. Este hazajött a béres a mezőről, s azt kérdezte az édesanyjától:
– Hányan dolgoztunk édesanyám?
– Ketten, édes fiam – mondta az öregasszony.
– Akkor ketten is eszünk! – mondta a legény. Megvacsoráztak, lefeküdtek. Az öregasszony már hajnalban kikelt az ágyból. Sepregetett, tüzet rakott, kiment fejni, megetette a jószágot. A legény is dolgozott. Mátyás király húga csak aludt jóízűen.
Bejött a béres reggelizni. Kérdezte az édesanyját:
– Hányan dolgoztunk édesanyám?
– Ketten fiam, csak ketten – válaszolta az öregasszony.
– Akkor ketten is reggelizünk – mondta a legény, s elfogyasztották a reggelit az anyjával. A lány csak ült a padkán, meg se mozdult. Bizony így volt ez délben is meg este is.
Másnap reggel felkelnek. Kimegy az öregasszony a konyhába, hát már ég a tűz. Ki van seperve a konyha. Azt mondja a leány:
– Öreganyám, dolog-e, ha kiseprem a konyhát?
– Dolog lányom, nagy dolog! – mondta örvendezve az öregasszony.
– Öreganyám! Dolog-e, ha meggyújtom a tüzet?
– Dolog bizony, nagy dolog!
A lány meglátta, hogy üres lett a vizes veder. Elment, húzott vizet. Kérdi megint az öregasszonyt:
– Öreganyám! Dolog-e a vízhordás?
– Dolog lányom, bizony, nagy dolog.
Aztán a pernyét szedte ki a kemencéből a király húga, majd magát szedte rendbe. Megfésülködött, megmosakodott tisztességesen.
A legény édesanyja reggelihez terített, de most három személyre tette ki az ételt. Behívta a fiát is a házba.
– Édesanyám, hányan dolgoztunk ma? – kérdezte a legény.
– Hárman fiam, hárman – mondta az öregasszony. – Gyere lányom, te is egyél, megdolgoztál érte.
Ettől kezdve nem kellett mondani a lánynak, hogy mit dolgozzon, mindig megtalálta magának a munkát.
Eltelt egy hét, kettő, nem tudom – egyszer Mátyás király álruhát öltött. Afféle szegény vándornak öltözött. Gondolta, elmegy, megnézi, hogy mire ment a béres a húgával. Beköszönt úgy estefelé a tanyába. A húga volt csak benn a házban. Sürgött-forgott a tűzhely körül, főzte a vacsorát. Mátyás szállást kért éjszakára. Mivel álruhában volt, a húga nem ismerte meg. Azt mondta a bátyjának:
– A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé, nálunk megszállhat. Addig is, míg a gazdaasszony meg a fia megjönnek, menjen ki kend a szérűre, hozzon nekem egy hát szalmát, mert reggel kenyeret akarok sütni!
Örült a szíve Mátyás királynak, hogy ilyen ügyes lány lett a húgából, így kitanulta a becsületet. Hozott be egy nagy hát szalmát, hogyne hozott volna.
Éjszakára arra terítettek neki egy lepedőt, hogy azon aludjon. A húga pirkadatkor már befűtötte a kemencét, és finom kenyeret sütött. Még egy cipót is sütött a vándor tarisznyájába.
Amikor a lány Mátyás kezébe adta az illatos cipót, akkor a király felfedte magát.
– Na, húgom, látom, emberséget tanultál. Jössz-e velem haza, Budára?
– Hát – nézett a leány a béresre, mert igen beleszeretett a legénybe.
– Értem – mondta Mátyás. – S te, fiam, mit szólsz? Itt maradjon-e a húgom?
Pezsgett már akkor a legény szíve is a leányért.
– Felséges királyom, szegény ember vagyok, a két kezem munkája után élek, de becsülettel. Megkérem, hogy adja hozzám feleségül a húgát!
– Megtanítottad dolgozni, megtanítottad a tisztességre, hát legyen a feleséged.
Nagy lakodalmat csaptak, máig is élnek, ha meg nem haltak.
