Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király meg az okos paraszt
Egyszer meghallotta Mátyás, hogy valahol, egy kis faluban él egy igen-igen okos paraszt. Azt gondolta: – Majd próbára teszem én azt a parasztot. Lássam, valóban olyan okos-e, amint az hírlik!
Megüzente neki, hogy jövő pünkösdkor jelenjen meg előtte, Budán, a palotájában! Úgy jöjjön, hogy hozza magával a leghűségesebb barátját, no meg a legnagyobb ellenségét!
A paraszt megkapta az üzenetet. Gondolkodott, vajon ki is az ő leghűségesebb barátja, és ki a leggonoszabb ellensége? Rövid gondolkodás után tudta már, hogy mit kell tennie.
Pünkösd előtt való nap így szólt a feleségéhez:
– Asszony! Holnap a király elé kell mennünk, készülj fel az útra! Én még járok egyet a határban.
Az ember nem ment a határba, hanem elbújt a szénapadláson. Estefelé egy báránynak elmetszette a nyakát, s a vérével jól összekente a ruháját, a kezét, az arcát.
Amikor a felesége meglátta, a szívéhez kapott:
– Jaj, szerelmes istenem! Mit művelt kend? Tán csak nem ölt meg valakit?
– Hallgass asszony! Hozz vizet, hogy megmosakodjam! Összetalálkoztam a király ékszerészével a határban. Eltettem láb alól, az ékszereket meg mind elvettem tőle. Annyi ékszered lesz, mint magának a királynénak. Csak el ne árulj senkinek!
Megmosakodott a paraszt, szépen felöltöztek, s indultak is Budára, a királyhoz. Amint kiléptek a házból, a paraszt füttyentett egyet a kutyájának, őt is magával vitte. Sokáig gyalogoltak, míg a királyi palota elé értek. Ott mindjárt keresztbe tették előttük a lándzsát az őrök.
– Hé, paraszt! Hová akarsz menni? Ide nem mehet be mindenféle jöttment. Kiváltképp a kutyáknak tilos a bemenet!
Akkor a paraszt elővette a kalapja béléséből a király levelét. Az állt az írásban, hogy a paraszt pünkösd napján harmadmagával jelenjen meg a király előtt.
Na, beengedték őket. A király a trónján ült.
– Adjon isten, király őfelsége! – köszönt illendően a paraszt.
– Adjon isten, jó napot! – fogadta a király. – Látom, megjelentél úgy, ahogy kívántam, harmadmagaddal. Már csak azt nem tudom, kettőjük közül melyik a barátod, s melyik az ellenséged?
Erre a paraszt akkorát rúgott a kutyájába, hogy az becsúszott a trónus alá. Fájdalmában vinnyogott szegény jószág. Ezután egyet pisszentett neki a gazdája, a térdére csapott, s úgy hívogatta:
– Pucok! Gyere ide! Gyere ide kiskutyám, nem bántalak.
A kutya előkúszott a trón alól, csóválta a farkát, s megnyaldosta a gazdája kezét.
A király elmosolyodott:
– Látom már, hogy ki a barátod.
A paraszt rábólintott, úgy van. A kutya a leghűségesebb barátja. Most a paraszt a feleségéhez fordult, szidalmazni kezdte:
– Te hűtlen perszóna! Láttam, amit láttam, észrevettem, hogy a hátam mögött összekacsintottál azzal a nagydarab katonával! Hát erre esküdtél nekem a templomban?
Az asszony nagyszájú fehérnép volt. Csípőre rakta a kezét, s úgy ripakodott rá az urára:
– Még kend beszél?! Kend útonálló, kend zsivány, kend rablógyilkos! Felséges királyom! Az uram megölte felséged ékszerészét, az ékszereit elrabolta.
– Mit beszélsz te, asszony? Hogy is van ez? – kérdezte a király.
– Egy szó sem igaz az egészből, felség! – szólt a paraszt, s elbeszélte, hogy, s mint tett a bárányvérrel, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Meg akarta tudni, mennyire állna mellette az asszony, ha ő bajba kerülne.
– Most már értem – szólt a király -, már tudom, hogy ki a leggonoszabb ellenséged. Nem hiába van jó híre az eszednek!
Mátyás király ekkor egy tarisznyát megtöltetett pénzzel, s így szólt hozzájuk:
– Eredjetek, s béküljetek meg egymással! A nagy ész csak akkor ér valamit, ha becsülettel is párosul. Vigyázz, jóember a becsületre! Éljetek boldogan!
Egyszer meghallotta Mátyás, hogy valahol, egy kis faluban él egy igen-igen okos paraszt. Azt gondolta: – Majd próbára teszem én azt a parasztot. Lássam, valóban olyan okos-e, amint az hírlik!
Megüzente neki, hogy jövő pünkösdkor jelenjen meg előtte, Budán, a palotájában! Úgy jöjjön, hogy hozza magával a leghűségesebb barátját, no meg a legnagyobb ellenségét!
A paraszt megkapta az üzenetet. Gondolkodott, vajon ki is az ő leghűségesebb barátja, és ki a leggonoszabb ellensége? Rövid gondolkodás után tudta már, hogy mit kell tennie.
Pünkösd előtt való nap így szólt a feleségéhez:
– Asszony! Holnap a király elé kell mennünk, készülj fel az útra! Én még járok egyet a határban.
Az ember nem ment a határba, hanem elbújt a szénapadláson. Estefelé egy báránynak elmetszette a nyakát, s a vérével jól összekente a ruháját, a kezét, az arcát.
Amikor a felesége meglátta, a szívéhez kapott:
– Jaj, szerelmes istenem! Mit művelt kend? Tán csak nem ölt meg valakit?
– Hallgass asszony! Hozz vizet, hogy megmosakodjam! Összetalálkoztam a király ékszerészével a határban. Eltettem láb alól, az ékszereket meg mind elvettem tőle. Annyi ékszered lesz, mint magának a királynénak. Csak el ne árulj senkinek!
Megmosakodott a paraszt, szépen felöltöztek, s indultak is Budára, a királyhoz. Amint kiléptek a házból, a paraszt füttyentett egyet a kutyájának, őt is magával vitte. Sokáig gyalogoltak, míg a királyi palota elé értek. Ott mindjárt keresztbe tették előttük a lándzsát az őrök.
– Hé, paraszt! Hová akarsz menni? Ide nem mehet be mindenféle jöttment. Kiváltképp a kutyáknak tilos a bemenet!
Akkor a paraszt elővette a kalapja béléséből a király levelét. Az állt az írásban, hogy a paraszt pünkösd napján harmadmagával jelenjen meg a király előtt.
Na, beengedték őket. A király a trónján ült.
– Adjon isten, király őfelsége! – köszönt illendően a paraszt.
– Adjon isten, jó napot! – fogadta a király. – Látom, megjelentél úgy, ahogy kívántam, harmadmagaddal. Már csak azt nem tudom, kettőjük közül melyik a barátod, s melyik az ellenséged?
Erre a paraszt akkorát rúgott a kutyájába, hogy az becsúszott a trónus alá. Fájdalmában vinnyogott szegény jószág. Ezután egyet pisszentett neki a gazdája, a térdére csapott, s úgy hívogatta:
– Pucok! Gyere ide! Gyere ide kiskutyám, nem bántalak.
A kutya előkúszott a trón alól, csóválta a farkát, s megnyaldosta a gazdája kezét.
A király elmosolyodott:
– Látom már, hogy ki a barátod.
A paraszt rábólintott, úgy van. A kutya a leghűségesebb barátja. Most a paraszt a feleségéhez fordult, szidalmazni kezdte:
– Te hűtlen perszóna! Láttam, amit láttam, észrevettem, hogy a hátam mögött összekacsintottál azzal a nagydarab katonával! Hát erre esküdtél nekem a templomban?
Az asszony nagyszájú fehérnép volt. Csípőre rakta a kezét, s úgy ripakodott rá az urára:
– Még kend beszél?! Kend útonálló, kend zsivány, kend rablógyilkos! Felséges királyom! Az uram megölte felséged ékszerészét, az ékszereit elrabolta.
– Mit beszélsz te, asszony? Hogy is van ez? – kérdezte a király.
– Egy szó sem igaz az egészből, felség! – szólt a paraszt, s elbeszélte, hogy, s mint tett a bárányvérrel, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Meg akarta tudni, mennyire állna mellette az asszony, ha ő bajba kerülne.
– Most már értem – szólt a király -, már tudom, hogy ki a leggonoszabb ellenséged. Nem hiába van jó híre az eszednek!
Mátyás király ekkor egy tarisznyát megtöltetett pénzzel, s így szólt hozzájuk:
– Eredjetek, s béküljetek meg egymással! A nagy ész csak akkor ér valamit, ha becsülettel is párosul. Vigyázz, jóember a becsületre! Éljetek boldogan!
