Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király és a szép molnárlány
Valamikor, réges-régen, éldegélt a vén Duna partján egy öreg vízi molnár. Szegény ember vót, nem vót semmije, csak az ütött-kopott malma, s nem vót senkije, csak egy gyönyörűséges szép leánya. De az a leány olyan szépséges szép volt, mint egy harmatos vadrózsa. Hát, legyeskedtek is körülötte a legények, hízelegtek neki mézes-mázos szavakkal, de bizony a szépleány meg se hallotta.
A szíve már régen másé volt. Dolgozott a malomban egy daliás molnárlegény, azt szerette a szép leány.
Az öreg molnár hallani se akart arról, hogy a fiatalok egybekeljenek. Valami gazdag, módos, rangos embert szánt a leányának. Történt egyszer, hogy Mátyás király a társaival a Duna partján vadászott. Mentek erre-arra, valahogy a király elkeveredett a társaitól. Megszomjazott, meglátta a vízimalmot, s gondolta, bemegy oda, s kér egy ital vizet. Beköszönt a malomba:
– Jó napot, adjon Isten, bátyám! Kaphatnék-e egy ital vizet?
Mikor az öreg molnár meglátta a jó öltözetű ifjút, felcsillant a szeme, s azt mondta:
– Hogyne, hogyne, jöjjön ifiúr, majd a lányom megkínálja! Menjen be a malomházba.
Mátyás király belépett a malomházba, hát, amit ott látott, attól még a szeme is felakadt. Látott már ő életében mindenféle, incom-fincom kisasszonyokat, de ilyen szépet, mint a molnár lánya, még soha.
– Szép hugám! Adnál-e egy ital vizet? – mondta nyájasan a király.
– Adok én, szívesen! – S már hozta is a leány a csanakot. Míg a király ivott, a szemét addig se tudta levenni a leányról. A lány állta a pillantását, a király szíve meg, abban a helyben tüzet fogott. A király megitta a vizet, s azt mondja a szép leánynak:
– Szép hugám, vadrózsa, eljönnél-e az én kertembe virítani?
– A vadrózsának a mezőn a lakása – mondta a leány.
– Na, talán már másnak adtad a szíved? Ki az a szerencsés?
A szép leány az ablak felé intett a fejével. Éppen akkor ott haladt el a molnárlegény, széles vállán két zsák búzát cipelt egyszerre.
– Ő lenne az?
A leány intett ismét, s az arcán kövér könnycseppek hullottak alá.
– Hát, mi a baj? Talán a legény nem szeret?
Végre megszólalt a szép molnárlány:
– De szeret, csak édesapám nem ad hozzá, mert nincs semmije.
– Csak ez a baj? – mondta a király. Összeütötte parancsoláshoz szokott tenyerét, hívatta a molnárt s a legényt, s aztán megkérdezte a legénytől:
– Fiam, szereted te ezt a leányt?
A molnárlegény bátran a király szemébe nézett, s azt mondta:
– Szeretem!
Akkor a király leoldott az övéről egy zacskó aranyat, s azt mondta neki:
– Tessék, fiam, itt van, vegyetek magatoknak malmot, s éljetek boldogan!
Az öreg molnár meglepetésiben csak tátogtatni bírt. A fiatalok egymás nyakába ugrottak, összevissza csókolták egymást örömükben. A király kifordult a malomházból. Gyors léptekkel elindult, hogy megkeresse a társait.
Amikor már vagy száz lépésre lehetett, visszafordult, s akkor látta, hogy a szép molnárlány hálásan integet utána szép, fehér zsebkendőjével.
Valamikor, réges-régen, éldegélt a vén Duna partján egy öreg vízi molnár. Szegény ember vót, nem vót semmije, csak az ütött-kopott malma, s nem vót senkije, csak egy gyönyörűséges szép leánya. De az a leány olyan szépséges szép volt, mint egy harmatos vadrózsa. Hát, legyeskedtek is körülötte a legények, hízelegtek neki mézes-mázos szavakkal, de bizony a szépleány meg se hallotta.
A szíve már régen másé volt. Dolgozott a malomban egy daliás molnárlegény, azt szerette a szép leány.
Az öreg molnár hallani se akart arról, hogy a fiatalok egybekeljenek. Valami gazdag, módos, rangos embert szánt a leányának. Történt egyszer, hogy Mátyás király a társaival a Duna partján vadászott. Mentek erre-arra, valahogy a király elkeveredett a társaitól. Megszomjazott, meglátta a vízimalmot, s gondolta, bemegy oda, s kér egy ital vizet. Beköszönt a malomba:
– Jó napot, adjon Isten, bátyám! Kaphatnék-e egy ital vizet?
Mikor az öreg molnár meglátta a jó öltözetű ifjút, felcsillant a szeme, s azt mondta:
– Hogyne, hogyne, jöjjön ifiúr, majd a lányom megkínálja! Menjen be a malomházba.
Mátyás király belépett a malomházba, hát, amit ott látott, attól még a szeme is felakadt. Látott már ő életében mindenféle, incom-fincom kisasszonyokat, de ilyen szépet, mint a molnár lánya, még soha.
– Szép hugám! Adnál-e egy ital vizet? – mondta nyájasan a király.
– Adok én, szívesen! – S már hozta is a leány a csanakot. Míg a király ivott, a szemét addig se tudta levenni a leányról. A lány állta a pillantását, a király szíve meg, abban a helyben tüzet fogott. A király megitta a vizet, s azt mondja a szép leánynak:
– Szép hugám, vadrózsa, eljönnél-e az én kertembe virítani?
– A vadrózsának a mezőn a lakása – mondta a leány.
– Na, talán már másnak adtad a szíved? Ki az a szerencsés?
A szép leány az ablak felé intett a fejével. Éppen akkor ott haladt el a molnárlegény, széles vállán két zsák búzát cipelt egyszerre.
– Ő lenne az?
A leány intett ismét, s az arcán kövér könnycseppek hullottak alá.
– Hát, mi a baj? Talán a legény nem szeret?
Végre megszólalt a szép molnárlány:
– De szeret, csak édesapám nem ad hozzá, mert nincs semmije.
– Csak ez a baj? – mondta a király. Összeütötte parancsoláshoz szokott tenyerét, hívatta a molnárt s a legényt, s aztán megkérdezte a legénytől:
– Fiam, szereted te ezt a leányt?
A molnárlegény bátran a király szemébe nézett, s azt mondta:
– Szeretem!
Akkor a király leoldott az övéről egy zacskó aranyat, s azt mondta neki:
– Tessék, fiam, itt van, vegyetek magatoknak malmot, s éljetek boldogan!
Az öreg molnár meglepetésiben csak tátogtatni bírt. A fiatalok egymás nyakába ugrottak, összevissza csókolták egymást örömükben. A király kifordult a malomházból. Gyors léptekkel elindult, hogy megkeresse a társait.
Amikor már vagy száz lépésre lehetett, visszafordult, s akkor látta, hogy a szép molnárlány hálásan integet utána szép, fehér zsebkendőjével.
