Galeotto Marzio írásai
Bölcs mondás
Több előkelő férfi dicsérettel emlegette Alfonzot, Aragónia és Nápoly királyát, aki lelke nagyságával és roppant bőkezűségével örök emlékezetet hagyott maga után. Alfonz viselt dolgait, bölcs mondásait és tetteit kitűnő férfiak foglalták írásba. A király sok kiváló tulajdonsága közt nem az utolsó volt, hogy idősebb korában nekilátott az irodalmi tanulmányoknak, és a legnagyobb képzettségre tett bennük szert. E kiváló királlyal való hasonlatosságot két emberben látjuk újra felragyogni. Beatrix királyné magától értetődőn kecses kézmozdulataival idézi eszünkbe Alfonz mozdulatait, és ami a legfontosabb, ő maga is igen művelt, tiszteli és becsüli a tudósokat. Nagyatyjához hasonlóan soha bele nem fárad az olvasásba, a dolgok megfigyelésébe. Ferenc pedig, a királyné fivére, Alfonz bátorságát és katonai erényeit követi, és már mostani ifjúkorában reményt ébreszt mindenkiben olvasottságával, bőkezűségével, emberiességével, nagyvonalúságával, éles elméjével, okos intézkedéseivel, a veszélyekben tanúsított bátorságával, erkölcsi komolyságával, becsületességével, hogy benne rövidesen az új Alfonz eljövetelének örvendhetünk. 34
Nem is kell említeni, hogy egyformán erénye, jeles tulajdonsága Beatrixnak is és Ferencnek is bármilyen szóban forgó kérdésre találó szavakat idézni tekintélyes írókból, hiszen Beatrix királyné olyan talpraesetten, ékesen társalgott Csehország királyával – magunk is tanúi voltunk –, hogy mindenkit bámulatba ejtett, aki hallotta. Azt is tudjuk, hogy emlékezetből és alkalmasan idézni bölcs és pallérozott elmére vall. Nemde még mindig emlékeznek az emberek rá, mint már elmondtam, mikor egy bizonyos úrasszony változékony hajlandóságáról volt szó, és Beatrix szép ajkáról tüstént hallhattuk Vergilius szavait:
Szűntelenül meginog s fordulgat kedve a nőnek...
Meg arra, mikor egy ifjú szorongva kereste barátnőjét, ő pedig Ovidiusnak ezt a sorát idézte:
A szerelem tele gonddal és félő remegéssel... 35
nem is beszélve a zsoltároskönyvről, melyet mindennap olvas és idéz!
De hogy tárgyunkhoz visszatérjek, azt mondják, hogy Alfonz király megjutalmazta és megdicsérte sáfárját, mert bőkezűen rá mert ígérni egy vakmerő vásárlóra. Alfonz király akkortájt Tiburban lakott, és ha a sáfárja valami finomat akart vásárolni, Rómába ment, tizenhatezer lépésnyi távolságra. A római mészárszékbe éppen egy eladó angolnát hoztak, mely a vidéket meg a hal természetét tekintve, elég nagy volt. (Legtöbbször ugyanis alig éri el a három-négy fontot.) A halász a ritka csemegét, aznap az egyedülit, két, ugyanegy időben odaérkező sáfárnak ajánlotta fel, a pápáénak és Alfonzénak, hogy azé legyen, aki többet ad érte. A pápa sáfárja három pénzt ajánlott érte, a királyé hatot, a pápáé tizet, a királyé húszat. Így nőtt-növekedett a felajánlott összeg, és végül megszólalt a halász, hogy azé az angolna, aki megad érte harminc aranyat. Alfonz sáfárja, mivel a vetélytárs elhallgatott, elvitte az angolnát, és elbeszélte a királynak a vásárt. Alfonz király figyelemmel hallgatta, és dicsérettel, sőt pompás ajándékokkal halmozta el. Mikor Mátyás király ezt meghallotta, így szólt:
- A nagyvonalú bőkezűséget soha senki nem helyteleníti. De ha az én sáfárom így akarta volna bizonyítani bőkezűségét, akkor dicsértem volna meg igazán, ha a megvásárolt halat a pápának ajándékozza, hadd lássák az okosabb emberek, hogy az ura nemcsak a pénzt, de a torkosságot is megveti. Ha ezt teszi a sáfár, akkor érdemli meg az igazi dicséretet.
Több előkelő férfi dicsérettel emlegette Alfonzot, Aragónia és Nápoly királyát, aki lelke nagyságával és roppant bőkezűségével örök emlékezetet hagyott maga után. Alfonz viselt dolgait, bölcs mondásait és tetteit kitűnő férfiak foglalták írásba. A király sok kiváló tulajdonsága közt nem az utolsó volt, hogy idősebb korában nekilátott az irodalmi tanulmányoknak, és a legnagyobb képzettségre tett bennük szert. E kiváló királlyal való hasonlatosságot két emberben látjuk újra felragyogni. Beatrix királyné magától értetődőn kecses kézmozdulataival idézi eszünkbe Alfonz mozdulatait, és ami a legfontosabb, ő maga is igen művelt, tiszteli és becsüli a tudósokat. Nagyatyjához hasonlóan soha bele nem fárad az olvasásba, a dolgok megfigyelésébe. Ferenc pedig, a királyné fivére, Alfonz bátorságát és katonai erényeit követi, és már mostani ifjúkorában reményt ébreszt mindenkiben olvasottságával, bőkezűségével, emberiességével, nagyvonalúságával, éles elméjével, okos intézkedéseivel, a veszélyekben tanúsított bátorságával, erkölcsi komolyságával, becsületességével, hogy benne rövidesen az új Alfonz eljövetelének örvendhetünk. 34
Nem is kell említeni, hogy egyformán erénye, jeles tulajdonsága Beatrixnak is és Ferencnek is bármilyen szóban forgó kérdésre találó szavakat idézni tekintélyes írókból, hiszen Beatrix királyné olyan talpraesetten, ékesen társalgott Csehország királyával – magunk is tanúi voltunk –, hogy mindenkit bámulatba ejtett, aki hallotta. Azt is tudjuk, hogy emlékezetből és alkalmasan idézni bölcs és pallérozott elmére vall. Nemde még mindig emlékeznek az emberek rá, mint már elmondtam, mikor egy bizonyos úrasszony változékony hajlandóságáról volt szó, és Beatrix szép ajkáról tüstént hallhattuk Vergilius szavait:
Szűntelenül meginog s fordulgat kedve a nőnek...
Meg arra, mikor egy ifjú szorongva kereste barátnőjét, ő pedig Ovidiusnak ezt a sorát idézte:
A szerelem tele gonddal és félő remegéssel... 35
nem is beszélve a zsoltároskönyvről, melyet mindennap olvas és idéz!
De hogy tárgyunkhoz visszatérjek, azt mondják, hogy Alfonz király megjutalmazta és megdicsérte sáfárját, mert bőkezűen rá mert ígérni egy vakmerő vásárlóra. Alfonz király akkortájt Tiburban lakott, és ha a sáfárja valami finomat akart vásárolni, Rómába ment, tizenhatezer lépésnyi távolságra. A római mészárszékbe éppen egy eladó angolnát hoztak, mely a vidéket meg a hal természetét tekintve, elég nagy volt. (Legtöbbször ugyanis alig éri el a három-négy fontot.) A halász a ritka csemegét, aznap az egyedülit, két, ugyanegy időben odaérkező sáfárnak ajánlotta fel, a pápáénak és Alfonzénak, hogy azé legyen, aki többet ad érte. A pápa sáfárja három pénzt ajánlott érte, a királyé hatot, a pápáé tizet, a királyé húszat. Így nőtt-növekedett a felajánlott összeg, és végül megszólalt a halász, hogy azé az angolna, aki megad érte harminc aranyat. Alfonz sáfárja, mivel a vetélytárs elhallgatott, elvitte az angolnát, és elbeszélte a királynak a vásárt. Alfonz király figyelemmel hallgatta, és dicsérettel, sőt pompás ajándékokkal halmozta el. Mikor Mátyás király ezt meghallotta, így szólt:
- A nagyvonalú bőkezűséget soha senki nem helyteleníti. De ha az én sáfárom így akarta volna bizonyítani bőkezűségét, akkor dicsértem volna meg igazán, ha a megvásárolt halat a pápának ajándékozza, hadd lássák az okosabb emberek, hogy az ura nemcsak a pénzt, de a torkosságot is megveti. Ha ezt teszi a sáfár, akkor érdemli meg az igazi dicséretet.
