Galeotto Marzio írásai
Bölcs tett
Újesztendő napján, Krisztus körülmetélésének ünnepén, a magyarok strená-t szoktak adni, vagyis újévi ajándékot az új esztendő szerencsés előjeléül. Strena a strenua szóból származtatható, ami annyit jelent, hogy jobb felől való. Megvan a görögben is, amely dóron-nak hívja az olyan ajándékot, amit a tenyérbe adnak; amiatt Vitruvius 32 építész írásaiban a tetradóron oldal négytenyérnyi széleset jelent. Úgy szokás, hogy az emberek ajándékot kérnek a királytól feléje tartott szerszámaikba, aszerint, kinek mi a mestersége. A síposok sípjukat, a trombitások trombitájukat, a citerások citerájukat, a szakácsok fazekaikat és pecsenyeforgató villáikat, mások is a megfelelő mesterségbeli szerszámokat viszik elébe. A király a fazékba néhány aranyat tett, s a sípba, trombitába és egyéb dolgokba is megfelelő ajándékot dobott; még a királyi pincemester is kitalálta a csengésből, hogy pénz esett feltartott serlegébe. Késő éjjelig igen sok ajándékot osztott ki a király, ugyanis rengetegen vártak ajándékot tőle. Galeotto Marzio is jelen volt, nem azért ugyan, hogy ajándékot kapjon, hanem hogy a király ajándékait tréfás beszéddel fűszerezze, hogy ezt a bőkezűséget jókedv kísérje. Mindenki ujjongott a tréfa, az öröm, a királyi ajándékok láttán.
Ekkor a király Galeottóhoz fordult:
- Te miért nem tárod elénk instrumentumaid öblét, hogy megkaphasd újévi ajándékodat? Lám, ez fazekat, az serleget, sokan dobot, a pincemesterek iccét, az istállófiúk vakarókefét, a szabók tűt és ollót, a vargák dikicset és árat nyújtottak elém, és nem csalatkoztak.
Galeotto azt felelte, hogy nincsenek vele eszközei. Ekkor a király így szólt:
- A te eszközöd a könyveid, melyeket kiadtál, s melyek könyvtárunk díszei.
Ezt már megértette Galeotto, és intett fiának, Giovanni Marziónak, hogy könyveit, melyeket „Az emberről” és „A közönségesen ismeretlen dolgokról” írt, 32 hozza át a királyi könyvtárból. Mikor elhozták, akkor árulta el a király, milyen bölcs valójában, és mindenki előtt nyilvánvaló jelét adta, hogy a szakácsoknak, istállófiúknak s más ilyesféléknek nem lelke sugallatából, de hazája szokásait követve ad ajándékot, a tudósokat azonban nem a szokás kényszeréből, de lelke indulatát követve tiszteli. Mert arannyal és ezüsttel boríttatta a könyvek tábláját, s még sok pénzt tett melléjük, úgyhogy Galeotto egymaga többet és értékesebbet kapott, mint a többiek mind. A királynak ez a tette fényt vet rá, hogy sokakat kényszerűségből táplál, mivel nem lehet el szolgálatuk nélkül, de a kiváló embereket – bármilyen fajtája van meg bennük az erényeknek – lelkének parancsára tiszteli, becsüli és halmozza el illő ajándékokkal, noha ezek keveset vinnének el, még ha kérnének is, Galeotto pedig, aki hallgatott, semmi ilyesmire nem számított, sőt nem is vágyott, mégis valamennyi megajándékozottnál jobban járt jutalma bőségével. E könyvecske olvasóira bízom, ítéljék meg, mennyire fontos, hogy lelkünk parancsára vagy a szokás rabjaként cselekszünk-e valamit. Az utóbbi által az állatoknak, az előbbi által azonban az isteneknek vagyunk társai.
Újesztendő napján, Krisztus körülmetélésének ünnepén, a magyarok strená-t szoktak adni, vagyis újévi ajándékot az új esztendő szerencsés előjeléül. Strena a strenua szóból származtatható, ami annyit jelent, hogy jobb felől való. Megvan a görögben is, amely dóron-nak hívja az olyan ajándékot, amit a tenyérbe adnak; amiatt Vitruvius 32 építész írásaiban a tetradóron oldal négytenyérnyi széleset jelent. Úgy szokás, hogy az emberek ajándékot kérnek a királytól feléje tartott szerszámaikba, aszerint, kinek mi a mestersége. A síposok sípjukat, a trombitások trombitájukat, a citerások citerájukat, a szakácsok fazekaikat és pecsenyeforgató villáikat, mások is a megfelelő mesterségbeli szerszámokat viszik elébe. A király a fazékba néhány aranyat tett, s a sípba, trombitába és egyéb dolgokba is megfelelő ajándékot dobott; még a királyi pincemester is kitalálta a csengésből, hogy pénz esett feltartott serlegébe. Késő éjjelig igen sok ajándékot osztott ki a király, ugyanis rengetegen vártak ajándékot tőle. Galeotto Marzio is jelen volt, nem azért ugyan, hogy ajándékot kapjon, hanem hogy a király ajándékait tréfás beszéddel fűszerezze, hogy ezt a bőkezűséget jókedv kísérje. Mindenki ujjongott a tréfa, az öröm, a királyi ajándékok láttán.
Ekkor a király Galeottóhoz fordult:
- Te miért nem tárod elénk instrumentumaid öblét, hogy megkaphasd újévi ajándékodat? Lám, ez fazekat, az serleget, sokan dobot, a pincemesterek iccét, az istállófiúk vakarókefét, a szabók tűt és ollót, a vargák dikicset és árat nyújtottak elém, és nem csalatkoztak.
Galeotto azt felelte, hogy nincsenek vele eszközei. Ekkor a király így szólt:
- A te eszközöd a könyveid, melyeket kiadtál, s melyek könyvtárunk díszei.
Ezt már megértette Galeotto, és intett fiának, Giovanni Marziónak, hogy könyveit, melyeket „Az emberről” és „A közönségesen ismeretlen dolgokról” írt, 32 hozza át a királyi könyvtárból. Mikor elhozták, akkor árulta el a király, milyen bölcs valójában, és mindenki előtt nyilvánvaló jelét adta, hogy a szakácsoknak, istállófiúknak s más ilyesféléknek nem lelke sugallatából, de hazája szokásait követve ad ajándékot, a tudósokat azonban nem a szokás kényszeréből, de lelke indulatát követve tiszteli. Mert arannyal és ezüsttel boríttatta a könyvek tábláját, s még sok pénzt tett melléjük, úgyhogy Galeotto egymaga többet és értékesebbet kapott, mint a többiek mind. A királynak ez a tette fényt vet rá, hogy sokakat kényszerűségből táplál, mivel nem lehet el szolgálatuk nélkül, de a kiváló embereket – bármilyen fajtája van meg bennük az erényeknek – lelkének parancsára tiszteli, becsüli és halmozza el illő ajándékokkal, noha ezek keveset vinnének el, még ha kérnének is, Galeotto pedig, aki hallgatott, semmi ilyesmire nem számított, sőt nem is vágyott, mégis valamennyi megajándékozottnál jobban járt jutalma bőségével. E könyvecske olvasóira bízom, ítéljék meg, mennyire fontos, hogy lelkünk parancsára vagy a szokás rabjaként cselekszünk-e valamit. Az utóbbi által az állatoknak, az előbbi által azonban az isteneknek vagyunk társai.
