Galeotto Marzio írásai
Jeles cselekedet
Egyszer Budára jött egy igen vitéz lovag, nemzetsége német, neve Holubár. Csoda, mekkora ereje, milyen hatalmas teste volt! Azt mondták róla, hogy verhetetlen abban a fajta párviadalban, mikor előreszegzett lándzsával lovon rontanak egymásra, és már igen sok ellenfelét a földre döntötte előremeresztett kopjájával. Az előreszegzett lándzsákkal vívott párviadal, mely manapság a tornajátékokon divatozik, a régieknél nem volt szokásban. Viszont az igazi csatákban kihegyezett lándzsákkal harcoltak a régiek is, ezt Ovidius egy helye is bizonyítja, és Livius is elénk tárja. Ovidius ezt mondja:
Ellenségén vad sebet ejtett egykor Achilles.
Lándzsa mit ejte, a seb, lándzsavas-írra heged. 19
És Livius is megemlíti Arruns és Brutus előreszegzett lándzsáját kölcsönös elestükkor. 20 De úgy látszik, a párviadalnak (akár valóságos, akár színlelt) erre a módjára látszik utalni valamiképpen Claudianusban 21 is a lándzsavéggel ellátott rúd hasonló volta. De hogy tárgyunkhoz visszatérjünk, nem ugyanazon rendben csapnak össze lándzsákkal Magyarországon és Itáliában. Ott csakis heggyel ellátott rúddal, itt pedig gyakran tompa rúddal folyik a viadal. Csakhogy Itáliában hevesen rohan a ló, itt pedig gyakran ügetve, nem teljes vágtában harcolnak. De nem emlékszem, hogy olvastam volna a régieknél arról, amit „ellenzőnek” hívunk: ennél a lándzsát a hónalj alatti vastámasztékon tartják, nehogy hátralökődjön, hanem inkább fennakadjon.
Akárhogyan is van, Mátyás királyt feltüzelte Holubár hírneve, és ilyen tornára hívta ki. Holubár visszautasította, mivel félt, hogy megsebzi a királyt. Mikor ugyanis a lovak és az emberek teljes erővel összecsapnak ezekkel az éles hegyű, erős rudakkal, aligha kerülhető el, hogy a bajnok, legnagyobb veszedelmére, a földre ne zuhanjon, vagy keresztül ne szúrják, vagy úgy össze ne zúzza magát, hogy az sebnek is beillik. A király kényszerítette a vonakodót, hogy vele barátilag megvívjon. Holubár nem mert újból nemet mondani a királynak, de elhatározta magában, hogy a király legcsekélyebb lökésére meg fog hátrálni, és inkább a földre esik, mintsem erejét és ügyességét a király vesztére fitogtassa. A király azonban észrevette ezt, és azonnal minden szentekre és királyi becsületére megfogadta, hogy kivégezteti Holubárt, ha valami ilyesfélére jönne rá, Holubárt pedig esküvel kényszerítette, hogy úgy fog vívni Mátyás király ellen, mint legkeményebb ellenfelével. Holubár megtudta a király szándékát, esküje is kényszerítette, meg félt is, hogy főbenjáró büntetést von magára, ha másként cselekszik, felkészült tehát a bajvívásra, melyben mindig győzni szokott. Mindent előkészítettek. Sok ezer ember, köztük magam is néztük, mivel a Szent Zsigmond téren ment végbe. Összecsap a király és Holubár, lovaik, ki-ki a maga módján vágtatnak. Mindkettőnek igen erős volt ugyanis a lova. Olyan bősz erővel találtak a rudak, hogy Holubár karját törve ájultan zuhant a földre a ló fara felől. Az ütés a homlokán találta. A királyt mellén érte a lökés, és a heves csapástól nem sokkal utóbb a ló oldalán siklott a földre. A bal lába valamicskét megsérült, de rögtön talpra állt, és megragadta a lova gyeplőjét. Holubárt társai fölemelték, a király pedig meggyógyíttatta, és mikor egészsége helyreállt, lovakat, drága ruhákat és sok pénzt adott neki ajándékba. Holubár visszatért hazájába, és fennen dicsérte a király bőkezűségét és vitézségét. Hogy az igazat megvalljam, én magam is csodáltam a bajvívásnak ezt az eredményét, mert Holubár hatalmas testében hatalmas erő lakozott, Mátyás király pedig közepes alkatú és közepes erejű. De Mátyáson valamennyien csodálkoznak, még engem is megtévesztett néha, aki pedig régóta ismerem. Mert mikor lovagol a király, tenyérnyivel nagyobbnak látszik, mint mikor gyalog megy, ha valaki méricskélné a magasságát jártában és lovaglás közben. Egyszer is úton voltunk hatalmas sereggel. A király födött fővel és eltakart arccal lovagolt. Errefelé ez a szokás, akár, hogy a fagy hidegét, akár, hogy a nap hevét elkerüljék, akár pedig, hogy ne irtózzanak a sisak súlyától és forróságától, mikor szükség van rá. Tehát ehhez a ruházathoz vannak szoktatva hőség idején is. Az arcukat vászoncsíkkal becsavarva úgy elrejtik, hogy alig látszik ki a szem pupillája. Szóval a király ilyen ruházatba rejtőzve hosszas beszélgetés után is kétségek között hagyott engem, mivel a hang a királyé volt, de testének a szokottnál nagyobb magassága mást sejtetett. Mivel hosszabbnak látszott a királynál, én is úgy beszéltem vele, mint egyszerű katonával. Azt azonban mindenki állítja, hogy Mátyás király remekül megüli a lovat, úgy egybeforr vele, hogy ehhez foghatót keveset látni a mi időnkben. Én a magam részéről, aki annyi ezer embert láttam, annyi országot bejártam, csak két ugyanilyen pompás lovasra emlékszem: Francesco Sforza milánói hercegre és Roberto Sanseverinóra, aki a minap azt a sok kiváló tettet hajtotta végre a fiával együtt. 22 Mint a velencei hadak vezére és egész Itália imperátora a velenceiek ellenségeit nem éppen nagy sereggel úgy visszaszorította, hogy megtörve és leigázva valamennyiüket, óriási jövedelmekkel növelte Velence hatalmát. Nem vonta ki magát semmiféle fáradság, semmi veszély, semmi nyomorúság alól, és ezért Itália – csodálva bátorságát, a hadi tudományokban való jártasságát és nagyvonalúsággal párosult hadvezéri tudását – nemcsak, hogy fővezérré választotta, de rendes fizetéssel sok évre megerősítette tisztében. Mivelhogy Roberto Itália javát akarja, békére törekszik. Ezért aztán az olasz fejedelmek gyülekezete olyan jóindulattal veszi körül, hogy ez halhatatlanná teszi nevét, mégpedig joggal. Keze és esze gyors, feleletei jóindulatúak, az ügyek intézésében komoly, éber és fáradhatatlan. Noha már túl van hetvenedik évén, olyan fiatalosan, olyan mozgékonyan jár-kel, hogy harmincévesnek látszik. Ez a férfi sok hozzá hasonló fiat nemzett. Csak kettőről akarok szólni, akikkel több ízben volt alkalmam beszélni, a többiről hallgatok. Nincs az a mégoly veszedelmes háború, mely megtörné a bátorságukat. Akkor ujjonganak, mikor a hajítógépek dörögnek, a fegyverek csattognak, mikor a csata zűrzavarát látják, ahol mindent elönt a tűz és a vas. Mert Gáspárt nagy vitézsége, roppant vakmerősége, hihetetlen gyorsasága, rajtaütései, pusztításai és a veszedelmek közepette megőrzött okossággal párosult merészsége miatt „Mennykőnek” nevezték el. Bárhova vonul győzhetetlen csapatával, úgy zúz össze mindeneket, mint villám a fát. Abban a lándzsás tornaversenyben is, amelyet nemrég Velencében és Mantovában tartottak, az ő tettei voltak a legkimagaslóbbak. Kit ledöntött, kit hanyatt buktatott, kit pedig úgy elsilányított és tönkretett, hogy fáradságának és erejének jutalmát közóhajra kapta meg. Azonkívül szép és nyájas, szelíd beszédű, készen áll hadat vezetni csakúgy, mint egyedül megvívni, és megfelel nagy melléknevének. Mert akik a mennykővel próbálnak szembeszállni, vagy ledőlnek, vagy súlyosan megsebesülnek.
És mit mondjak kisebbik fiáról, Roberto Antonio Mariáról, aki jó erkölcsével, edzett testével, katonai képzettségével és bátran, valamint bölcsen véghezvitt dolgaival minden tekintetben nagyszerű apját követi? Mert ez a kettő, Gáspár és Antal lovaglásban és tornában, valamint a többi erényekben őt igyekeznek utolérni. Pompás bajvívóknak és vezéreknek ismerte meg őket Ficarolo, annak tartják őket a lendinarai apátságban és Rovigóban, annak tapasztalta Assola, annak látta az Oglio, és rettegte Mantova, meg Ferrara, egész Itália pedig Itália villámának és előharcosának dicsérte és dicséri őket. 23 Az emberek úgy megtelnek a beléjük vetett bizalommal, hogy már arra számítanak, hogy éveik sokasodásának meg fognak felelni megsokasodott tetteik.
Egyszer Budára jött egy igen vitéz lovag, nemzetsége német, neve Holubár. Csoda, mekkora ereje, milyen hatalmas teste volt! Azt mondták róla, hogy verhetetlen abban a fajta párviadalban, mikor előreszegzett lándzsával lovon rontanak egymásra, és már igen sok ellenfelét a földre döntötte előremeresztett kopjájával. Az előreszegzett lándzsákkal vívott párviadal, mely manapság a tornajátékokon divatozik, a régieknél nem volt szokásban. Viszont az igazi csatákban kihegyezett lándzsákkal harcoltak a régiek is, ezt Ovidius egy helye is bizonyítja, és Livius is elénk tárja. Ovidius ezt mondja:
Ellenségén vad sebet ejtett egykor Achilles.
Lándzsa mit ejte, a seb, lándzsavas-írra heged. 19
És Livius is megemlíti Arruns és Brutus előreszegzett lándzsáját kölcsönös elestükkor. 20 De úgy látszik, a párviadalnak (akár valóságos, akár színlelt) erre a módjára látszik utalni valamiképpen Claudianusban 21 is a lándzsavéggel ellátott rúd hasonló volta. De hogy tárgyunkhoz visszatérjünk, nem ugyanazon rendben csapnak össze lándzsákkal Magyarországon és Itáliában. Ott csakis heggyel ellátott rúddal, itt pedig gyakran tompa rúddal folyik a viadal. Csakhogy Itáliában hevesen rohan a ló, itt pedig gyakran ügetve, nem teljes vágtában harcolnak. De nem emlékszem, hogy olvastam volna a régieknél arról, amit „ellenzőnek” hívunk: ennél a lándzsát a hónalj alatti vastámasztékon tartják, nehogy hátralökődjön, hanem inkább fennakadjon.
Akárhogyan is van, Mátyás királyt feltüzelte Holubár hírneve, és ilyen tornára hívta ki. Holubár visszautasította, mivel félt, hogy megsebzi a királyt. Mikor ugyanis a lovak és az emberek teljes erővel összecsapnak ezekkel az éles hegyű, erős rudakkal, aligha kerülhető el, hogy a bajnok, legnagyobb veszedelmére, a földre ne zuhanjon, vagy keresztül ne szúrják, vagy úgy össze ne zúzza magát, hogy az sebnek is beillik. A király kényszerítette a vonakodót, hogy vele barátilag megvívjon. Holubár nem mert újból nemet mondani a királynak, de elhatározta magában, hogy a király legcsekélyebb lökésére meg fog hátrálni, és inkább a földre esik, mintsem erejét és ügyességét a király vesztére fitogtassa. A király azonban észrevette ezt, és azonnal minden szentekre és királyi becsületére megfogadta, hogy kivégezteti Holubárt, ha valami ilyesfélére jönne rá, Holubárt pedig esküvel kényszerítette, hogy úgy fog vívni Mátyás király ellen, mint legkeményebb ellenfelével. Holubár megtudta a király szándékát, esküje is kényszerítette, meg félt is, hogy főbenjáró büntetést von magára, ha másként cselekszik, felkészült tehát a bajvívásra, melyben mindig győzni szokott. Mindent előkészítettek. Sok ezer ember, köztük magam is néztük, mivel a Szent Zsigmond téren ment végbe. Összecsap a király és Holubár, lovaik, ki-ki a maga módján vágtatnak. Mindkettőnek igen erős volt ugyanis a lova. Olyan bősz erővel találtak a rudak, hogy Holubár karját törve ájultan zuhant a földre a ló fara felől. Az ütés a homlokán találta. A királyt mellén érte a lökés, és a heves csapástól nem sokkal utóbb a ló oldalán siklott a földre. A bal lába valamicskét megsérült, de rögtön talpra állt, és megragadta a lova gyeplőjét. Holubárt társai fölemelték, a király pedig meggyógyíttatta, és mikor egészsége helyreállt, lovakat, drága ruhákat és sok pénzt adott neki ajándékba. Holubár visszatért hazájába, és fennen dicsérte a király bőkezűségét és vitézségét. Hogy az igazat megvalljam, én magam is csodáltam a bajvívásnak ezt az eredményét, mert Holubár hatalmas testében hatalmas erő lakozott, Mátyás király pedig közepes alkatú és közepes erejű. De Mátyáson valamennyien csodálkoznak, még engem is megtévesztett néha, aki pedig régóta ismerem. Mert mikor lovagol a király, tenyérnyivel nagyobbnak látszik, mint mikor gyalog megy, ha valaki méricskélné a magasságát jártában és lovaglás közben. Egyszer is úton voltunk hatalmas sereggel. A király födött fővel és eltakart arccal lovagolt. Errefelé ez a szokás, akár, hogy a fagy hidegét, akár, hogy a nap hevét elkerüljék, akár pedig, hogy ne irtózzanak a sisak súlyától és forróságától, mikor szükség van rá. Tehát ehhez a ruházathoz vannak szoktatva hőség idején is. Az arcukat vászoncsíkkal becsavarva úgy elrejtik, hogy alig látszik ki a szem pupillája. Szóval a király ilyen ruházatba rejtőzve hosszas beszélgetés után is kétségek között hagyott engem, mivel a hang a királyé volt, de testének a szokottnál nagyobb magassága mást sejtetett. Mivel hosszabbnak látszott a királynál, én is úgy beszéltem vele, mint egyszerű katonával. Azt azonban mindenki állítja, hogy Mátyás király remekül megüli a lovat, úgy egybeforr vele, hogy ehhez foghatót keveset látni a mi időnkben. Én a magam részéről, aki annyi ezer embert láttam, annyi országot bejártam, csak két ugyanilyen pompás lovasra emlékszem: Francesco Sforza milánói hercegre és Roberto Sanseverinóra, aki a minap azt a sok kiváló tettet hajtotta végre a fiával együtt. 22 Mint a velencei hadak vezére és egész Itália imperátora a velenceiek ellenségeit nem éppen nagy sereggel úgy visszaszorította, hogy megtörve és leigázva valamennyiüket, óriási jövedelmekkel növelte Velence hatalmát. Nem vonta ki magát semmiféle fáradság, semmi veszély, semmi nyomorúság alól, és ezért Itália – csodálva bátorságát, a hadi tudományokban való jártasságát és nagyvonalúsággal párosult hadvezéri tudását – nemcsak, hogy fővezérré választotta, de rendes fizetéssel sok évre megerősítette tisztében. Mivelhogy Roberto Itália javát akarja, békére törekszik. Ezért aztán az olasz fejedelmek gyülekezete olyan jóindulattal veszi körül, hogy ez halhatatlanná teszi nevét, mégpedig joggal. Keze és esze gyors, feleletei jóindulatúak, az ügyek intézésében komoly, éber és fáradhatatlan. Noha már túl van hetvenedik évén, olyan fiatalosan, olyan mozgékonyan jár-kel, hogy harmincévesnek látszik. Ez a férfi sok hozzá hasonló fiat nemzett. Csak kettőről akarok szólni, akikkel több ízben volt alkalmam beszélni, a többiről hallgatok. Nincs az a mégoly veszedelmes háború, mely megtörné a bátorságukat. Akkor ujjonganak, mikor a hajítógépek dörögnek, a fegyverek csattognak, mikor a csata zűrzavarát látják, ahol mindent elönt a tűz és a vas. Mert Gáspárt nagy vitézsége, roppant vakmerősége, hihetetlen gyorsasága, rajtaütései, pusztításai és a veszedelmek közepette megőrzött okossággal párosult merészsége miatt „Mennykőnek” nevezték el. Bárhova vonul győzhetetlen csapatával, úgy zúz össze mindeneket, mint villám a fát. Abban a lándzsás tornaversenyben is, amelyet nemrég Velencében és Mantovában tartottak, az ő tettei voltak a legkimagaslóbbak. Kit ledöntött, kit hanyatt buktatott, kit pedig úgy elsilányított és tönkretett, hogy fáradságának és erejének jutalmát közóhajra kapta meg. Azonkívül szép és nyájas, szelíd beszédű, készen áll hadat vezetni csakúgy, mint egyedül megvívni, és megfelel nagy melléknevének. Mert akik a mennykővel próbálnak szembeszállni, vagy ledőlnek, vagy súlyosan megsebesülnek.
És mit mondjak kisebbik fiáról, Roberto Antonio Mariáról, aki jó erkölcsével, edzett testével, katonai képzettségével és bátran, valamint bölcsen véghezvitt dolgaival minden tekintetben nagyszerű apját követi? Mert ez a kettő, Gáspár és Antal lovaglásban és tornában, valamint a többi erényekben őt igyekeznek utolérni. Pompás bajvívóknak és vezéreknek ismerte meg őket Ficarolo, annak tartják őket a lendinarai apátságban és Rovigóban, annak tapasztalta Assola, annak látta az Oglio, és rettegte Mantova, meg Ferrara, egész Itália pedig Itália villámának és előharcosának dicsérte és dicséri őket. 23 Az emberek úgy megtelnek a beléjük vetett bizalommal, hogy már arra számítanak, hogy éveik sokasodásának meg fognak felelni megsokasodott tetteik.
