Galeotto Marzio írásai
Bölcs cselekedet
Miklós, modrusi püspök, akit Pius pápa küldött Magyarországra, Mátyás királyhoz érkezett. 18 Elintézték, amiért jött, majd letelepedett Budán, és egész télen át élvezte a király vendégszeretetét és bőkezűségét. De a püspök nem az az ember volt, akinek magát szemtől szembe mutatta. Pompás külsejű, szelíd beszédű, behízelgő magatartású volt, de a bárány bőrében farkas rejtőzött. Hízelgéssel, udvaronc mesterkedéssel, ármányos széptevéssel, sőt kígyóöleléssel és Judás-csókkal majdnem valamennyi magyar főurat tévedésbe ejtette, csak a királyt nem. Mert Mátyás is nyájas beszédű volt, csiszolt elméjű, okos, sokat forgott effajta férfiak között, és a hasonlót hasonlóval viszonozta Miklósnak, éppoly nyájasan intézte hozzá a szót, mint ő a királyhoz. Ezenfelül segítségére volt a király okosságának és élettapasztalatának csillagászati és arcismeretbeli tudása, melyet kiválóan művelt férfiaktól sajátított el tökéletesen. A király kiválóságát az is növelte, hogy édesapja, János, akit az olaszok „Fehér lovagnak” hívnak, felismerve szülötte ügyességét, minthogy ő maga nem tudott latinul, a legfőbb államügyekben a pápai követekkel való tárgyalások alkalmával soha más tolmácsot nem használt, csak a fiát, vagyis Mátyás már zsenge korában magába szívta az országos ügyvitel ismeretét. És leginkább az arcjátékban való jártassága miatt nemcsak ennek, de sok más embernek is első látásra nagy hozzáértéssel ítélte meg természetét. Így hát már első találkozásukkor rájött, hogy milyenfajta ember légyen Miklós, ámbár soha nem mutatta. Mert a fejedelmek majdnem mind jártasak a palotai mesterségekben, a színlelésben és a tettetésben.
Miklós püspök ilyen embernél fogott tehát bele üzelmeibe, melyek nemhogy püspökhöz, pápai követhez, hanem csak a legsilányabb gazemberhez voltak méltók. Majd ezt, majd azt a magyar főurat vádolta meg, és igyekezett a királyt maga iránt kegyes indulatra bírni. A király helyeselt, és úgy tett, mintha mindent elhinne. És hogy a gazfickó még szabadabban beszéljen, néhanapján azt színlelte, hogy igen csodálkozik bizonyos embereken, akikkel ő igen sok jót tett. Ilyenféléket mondogatott:
- Alig tudom megérteni, hogy rossz szándékkal volnának irányomban. Azt gondoltam volna, hogy semmi látható okuk sincs a gyűlölségre!
Ezt azért tette, hogy még jobban kiismerje Miklóst. Mikor pedig Miklós azt hitte, hogy bensőséges kapcsolatuk révén a király szándékát és gondolkodását már kezében tartja, merészebb lett, és vádaskodásait azok ellen is fordította, akiknek érdemeik voltak személye körül, akik tiszteletben és ajándékokban részesítették. Ilyenformán már se kicsi, se nagy egyházi vagy világi személy (a főurakról beszélek) nem volt ment ennek a kígyónak a marásától: mindenkit megrágalmazott, mindenkit meg akart gyűlöltetni a királlyal.
Látta Mátyás király ennek a férfiúnak haszontalansággal párosult hálátlanságát, és üdvösen elrettentő példát eszelt ki az emberi nem számára, mellyel a rágalmazásoknak, már amennyire lehetséges, végét akarta vetni. Így szólt tehát Miklóshoz:
- Amit te a magyar főurakról mondtál, nem nagyon valószínű. Mert én becsületesen és bőkezűen bántam velük. Semmiképp sem hihető az, amiről te engem érvekkel és ékesszólással meg akarsz győzni.
Erre az még jobban buzgott, azt állította, hogy kész a szemükbe is megmondani. A király ennek hallatára megkérte a püspök-követet, hogy legalább a magyarokkal szemben hagyjon fel mesterkedéseivel, hiszen a pápa nevében jött hozzájuk. Ő azonban megátalkodott gonoszságában, és a király baráti indulata és hajlandósága miatt elbizakodottságában azt hitte, hogy a királyt mindenre ráveheti, amire csak akarja. Megmaradt hát szándékánál, és azt mondta: nem tartozik ugyan rá, de azon szeretetteljes érzelemnél fogva, mellyel a királyt körülveszi, hajlandó akár mindent nyilvánosság elé is vinni. Arról beszélt, hogy a király üdvét többre értékeli, mint sok olyanét, akik vele jót tettek, ezért is mondott el mindent. A király várt egy darabig, hátha Miklós bűnbánattól indíttatva levetkezi kajánságát. Nem tartotta nagylelkű fejedelemhez méltónak a hiszékenységet, vagyis hogy füle nyitva legyen a rágalmazók előtt, de gondot okozott neki az is, hogy a művelt pápai követet kell megszégyenítenie.
Közben a főurak gyűlésre jöttek össze Budára, ahol most a királyi székhely van. Az egybegyűlt országnagyokhoz csatlakozott Miklós is, mit sem sejtve, sőt, abban a hitben, hogy a király lelkében már talajra találtak az ő vádaskodásai. Ekkor a király félrehívta Miklóst, és megtudakolta tőle, hogy még mindig a főurak szemére akarja-e lobbantani ellene való ármánykodásaikat. Miklós igennel válaszolt, abban a hiszemben, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Erre a király kézen ragadta a püspököt, és bevitte a főurak gyülekezetébe. Valamennyien felálltak, nyájaskodtak Miklóssal, mire így szólt a király:
- Itt az idő, hogy bekövetkezzék, amit annyira óhajtasz. Mondd csak el nyíltan, amiről oly gyakran suttogtál nekem. Hulljon le a lepel az ármányokról, az árulásról, melyet te felismertél ezeknél a főuraknál.
A püspök látva a sok főúr tiszteletreméltó arculatát, akik iránta mindig jóindulattal voltak, akiktől elfogadta a tiszteletet és az ajándékokat, és akikről soha semmi rosszat nem hallott, zavarba jött, egész testében reszketett, és összekulcsolt kézzel, lesütött szemmel hallgatott. Ekkor a király így szólt hozzá:
- Ha a pápa iránti tisztelet nem tartana vissza, nyíltan kimondanám, hogy nem illik a követeknek viszályt szítani, és ártatlan főurakat a fővesztés veszedelmébe sodorni. Menj, és távozz országomból! Ha pedig két nap alatt meg nem teszed, sorsod lesz a példa, amelyből mindenki megértheti, hogy az ilyenféle galádság és becstelenség Mátyás királynak soha nem volt kedvére.
Késedelem nélkül távozott a püspök.
Miklós, modrusi püspök, akit Pius pápa küldött Magyarországra, Mátyás királyhoz érkezett. 18 Elintézték, amiért jött, majd letelepedett Budán, és egész télen át élvezte a király vendégszeretetét és bőkezűségét. De a püspök nem az az ember volt, akinek magát szemtől szembe mutatta. Pompás külsejű, szelíd beszédű, behízelgő magatartású volt, de a bárány bőrében farkas rejtőzött. Hízelgéssel, udvaronc mesterkedéssel, ármányos széptevéssel, sőt kígyóöleléssel és Judás-csókkal majdnem valamennyi magyar főurat tévedésbe ejtette, csak a királyt nem. Mert Mátyás is nyájas beszédű volt, csiszolt elméjű, okos, sokat forgott effajta férfiak között, és a hasonlót hasonlóval viszonozta Miklósnak, éppoly nyájasan intézte hozzá a szót, mint ő a királyhoz. Ezenfelül segítségére volt a király okosságának és élettapasztalatának csillagászati és arcismeretbeli tudása, melyet kiválóan művelt férfiaktól sajátított el tökéletesen. A király kiválóságát az is növelte, hogy édesapja, János, akit az olaszok „Fehér lovagnak” hívnak, felismerve szülötte ügyességét, minthogy ő maga nem tudott latinul, a legfőbb államügyekben a pápai követekkel való tárgyalások alkalmával soha más tolmácsot nem használt, csak a fiát, vagyis Mátyás már zsenge korában magába szívta az országos ügyvitel ismeretét. És leginkább az arcjátékban való jártassága miatt nemcsak ennek, de sok más embernek is első látásra nagy hozzáértéssel ítélte meg természetét. Így hát már első találkozásukkor rájött, hogy milyenfajta ember légyen Miklós, ámbár soha nem mutatta. Mert a fejedelmek majdnem mind jártasak a palotai mesterségekben, a színlelésben és a tettetésben.
Miklós püspök ilyen embernél fogott tehát bele üzelmeibe, melyek nemhogy püspökhöz, pápai követhez, hanem csak a legsilányabb gazemberhez voltak méltók. Majd ezt, majd azt a magyar főurat vádolta meg, és igyekezett a királyt maga iránt kegyes indulatra bírni. A király helyeselt, és úgy tett, mintha mindent elhinne. És hogy a gazfickó még szabadabban beszéljen, néhanapján azt színlelte, hogy igen csodálkozik bizonyos embereken, akikkel ő igen sok jót tett. Ilyenféléket mondogatott:
- Alig tudom megérteni, hogy rossz szándékkal volnának irányomban. Azt gondoltam volna, hogy semmi látható okuk sincs a gyűlölségre!
Ezt azért tette, hogy még jobban kiismerje Miklóst. Mikor pedig Miklós azt hitte, hogy bensőséges kapcsolatuk révén a király szándékát és gondolkodását már kezében tartja, merészebb lett, és vádaskodásait azok ellen is fordította, akiknek érdemeik voltak személye körül, akik tiszteletben és ajándékokban részesítették. Ilyenformán már se kicsi, se nagy egyházi vagy világi személy (a főurakról beszélek) nem volt ment ennek a kígyónak a marásától: mindenkit megrágalmazott, mindenkit meg akart gyűlöltetni a királlyal.
Látta Mátyás király ennek a férfiúnak haszontalansággal párosult hálátlanságát, és üdvösen elrettentő példát eszelt ki az emberi nem számára, mellyel a rágalmazásoknak, már amennyire lehetséges, végét akarta vetni. Így szólt tehát Miklóshoz:
- Amit te a magyar főurakról mondtál, nem nagyon valószínű. Mert én becsületesen és bőkezűen bántam velük. Semmiképp sem hihető az, amiről te engem érvekkel és ékesszólással meg akarsz győzni.
Erre az még jobban buzgott, azt állította, hogy kész a szemükbe is megmondani. A király ennek hallatára megkérte a püspök-követet, hogy legalább a magyarokkal szemben hagyjon fel mesterkedéseivel, hiszen a pápa nevében jött hozzájuk. Ő azonban megátalkodott gonoszságában, és a király baráti indulata és hajlandósága miatt elbizakodottságában azt hitte, hogy a királyt mindenre ráveheti, amire csak akarja. Megmaradt hát szándékánál, és azt mondta: nem tartozik ugyan rá, de azon szeretetteljes érzelemnél fogva, mellyel a királyt körülveszi, hajlandó akár mindent nyilvánosság elé is vinni. Arról beszélt, hogy a király üdvét többre értékeli, mint sok olyanét, akik vele jót tettek, ezért is mondott el mindent. A király várt egy darabig, hátha Miklós bűnbánattól indíttatva levetkezi kajánságát. Nem tartotta nagylelkű fejedelemhez méltónak a hiszékenységet, vagyis hogy füle nyitva legyen a rágalmazók előtt, de gondot okozott neki az is, hogy a művelt pápai követet kell megszégyenítenie.
Közben a főurak gyűlésre jöttek össze Budára, ahol most a királyi székhely van. Az egybegyűlt országnagyokhoz csatlakozott Miklós is, mit sem sejtve, sőt, abban a hitben, hogy a király lelkében már talajra találtak az ő vádaskodásai. Ekkor a király félrehívta Miklóst, és megtudakolta tőle, hogy még mindig a főurak szemére akarja-e lobbantani ellene való ármánykodásaikat. Miklós igennel válaszolt, abban a hiszemben, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Erre a király kézen ragadta a püspököt, és bevitte a főurak gyülekezetébe. Valamennyien felálltak, nyájaskodtak Miklóssal, mire így szólt a király:
- Itt az idő, hogy bekövetkezzék, amit annyira óhajtasz. Mondd csak el nyíltan, amiről oly gyakran suttogtál nekem. Hulljon le a lepel az ármányokról, az árulásról, melyet te felismertél ezeknél a főuraknál.
A püspök látva a sok főúr tiszteletreméltó arculatát, akik iránta mindig jóindulattal voltak, akiktől elfogadta a tiszteletet és az ajándékokat, és akikről soha semmi rosszat nem hallott, zavarba jött, egész testében reszketett, és összekulcsolt kézzel, lesütött szemmel hallgatott. Ekkor a király így szólt hozzá:
- Ha a pápa iránti tisztelet nem tartana vissza, nyíltan kimondanám, hogy nem illik a követeknek viszályt szítani, és ártatlan főurakat a fővesztés veszedelmébe sodorni. Menj, és távozz országomból! Ha pedig két nap alatt meg nem teszed, sorsod lesz a példa, amelyből mindenki megértheti, hogy az ilyenféle galádság és becstelenség Mátyás királynak soha nem volt kedvére.
Késedelem nélkül távozott a püspök.
