Galeotto Marzio írásai
Elmés mondás
Mátyás király udvarában sok volt az udvari ember, sok hódoló járt oda, és ezek közül néhány eszesebb hangosan társalgott a sok egyházi férfiú bűnös életéről. Éppen akkor ugyanis néhány gazdag főpap érkezett a királyhoz. Mert Magyarországnak tizenkét olyan gazdag püspöksége van, hogy jobbára csak a hercegségekkel hasonlíthatjuk össze őket, ha számos hadaikat, hatalmas jövedelmüket vagy földjeik termékenységét vesszük tekintetbe. Úgy is néznek fel rájuk, mint a hercegekre: a királyi tanácsban nagyszámú művelt kísérettel jelennek meg, és első helyet foglalnak el: a fejedelmekhez hasonlatosan csak előre megízlelt ételeket fogyasztanak. Nagyon sok apátság is van, például az, amelyik pannoniai Szent Mártonnak van szentelve, továbbá olyan prépostságok, mint egy-egy kiskirályság. Mikor javában folyt a társalgás a rossz egyházi férfiakról, belépett Mátyás király. Megtudván, miről folyik a szóbeszéd, mint tapasztalt és fortélyos férfiú, mosolyogva így szólt:
- Nem tudom, helyes-e, ha gonosznak tartjuk azokat, akik menekülnek a pokolbeli dolgok elől? A pokolban van minden baj és bűn, aki tehát borzad mindattól, ami ott van, az megítélésünk szerint derék ember. Mármost, hogy a papok mit kerülnek el, hogy csak a főbűnökről szóljunk, azonnal kiviláglik: a dölyfösséget nem, hiszen a külsejük, járásuk-kelésük még halottaiból is újra támasztaná a dölyföt; nem kerülik a haragot sem: náluk a szolgákat ütni-verni, velük kegyetlenkedni, őket megostoroztatni és megöletni csak annyit jelent, mint „szigorúnak” lenni. Szégyellek beszélni annak a bizonyos püspöknek véres vadságáról, bősz kegyetlenségéről, melyről talán ti is hallottatok-láttatok, a minap. Pedig Pál apostol, mikor püspököket választott, a hozzájuk intézett intelmekben meghagyta, hogy soha ne üssenek meg senkit. A kapzsiságot meg éppen nem távoztatják el maguktól, hanem akár tilos, akár nem, elhanyagolják isteni tisztüket, kifosztják az övéiket, és az imádság házát, a szent templomokat uzsorával és simóniával gyalázzák meg, hogy egyházi kifejezéssel éljek. A torkosságot és Venus mesterségét, melyet újabban bujaságnak mondanak, minthogy a bujaság mindig tobzódásra törekszik, ők az előkelő életmód egy fajtájának tartják. Erre vall az a sok tapasztalt szakács, a finom ételeknek, a szeretőknek és effajtáknak tömege, akiket tisztességgel nem lehet a nevükön nevezni. De irigykedni, mást megrágalmazni: ezt tartják ők udvari mesterségnek, ezt világias jártasságnak; másokat elnyomni, magukat kiemelni. De óhajtjuk is, hogy ez a főbűn csak legyen is az övék, mert ahogy a költő mondja:
Gyötrőbb kínt soha még nem eszelt ki Phalaris, a zsarnok,
Mint az irigység. 14
A restség pedig, amit a görögök „acediának” neveznek, úgy befonja őket, hogy örökké pihennek, örökké álmosak, elhanyagolják az istentiszteletet, s legtöbbször délig alszanak. Színlelni, tettetni, szavukkal, arcukkal, de nem szívükben jóságot mutatni, álnok hízelgéssel behálózni az embert: ez szerintük mesteri, ügyes elmeél. De hogy az igazat bevalljuk, egyet nagyon utálnak, hévvel riadoznak tőle, éjjel-nappal töprengve, szorgosan kerülik, látványától borzadnak, félnek tőle, és soha sem kéréssel, sem fenyegetéssel, sem példákkal rá nem vehetők, hogy megkedveljék. Olyasmiről beszélek, amit a pokolban leledző dolgok közé számítanak.
Valamennyien mohón kérdeztük, mi az az egy? Mire Mátyás király azt felelte:
- Az ínség, attól menekülnek annyira a papok! Ennek a bajnak a lelőhelye pedig a pokolban van, mint Vergilius poéta az Aeneis VI. énekében bizonyítja: ott, ahol Orcusnak, azaz a pokolnak torkában levő sok szörnyet felsorolja, ezt fűzi hozzá:
Rosszra bújtogató Éhség honol és a rut Inség... 15
Így leplezte le Mátyás király a rossz papokat a maga elmés beszédével!
Mátyás király udvarában sok volt az udvari ember, sok hódoló járt oda, és ezek közül néhány eszesebb hangosan társalgott a sok egyházi férfiú bűnös életéről. Éppen akkor ugyanis néhány gazdag főpap érkezett a királyhoz. Mert Magyarországnak tizenkét olyan gazdag püspöksége van, hogy jobbára csak a hercegségekkel hasonlíthatjuk össze őket, ha számos hadaikat, hatalmas jövedelmüket vagy földjeik termékenységét vesszük tekintetbe. Úgy is néznek fel rájuk, mint a hercegekre: a királyi tanácsban nagyszámú művelt kísérettel jelennek meg, és első helyet foglalnak el: a fejedelmekhez hasonlatosan csak előre megízlelt ételeket fogyasztanak. Nagyon sok apátság is van, például az, amelyik pannoniai Szent Mártonnak van szentelve, továbbá olyan prépostságok, mint egy-egy kiskirályság. Mikor javában folyt a társalgás a rossz egyházi férfiakról, belépett Mátyás király. Megtudván, miről folyik a szóbeszéd, mint tapasztalt és fortélyos férfiú, mosolyogva így szólt:
- Nem tudom, helyes-e, ha gonosznak tartjuk azokat, akik menekülnek a pokolbeli dolgok elől? A pokolban van minden baj és bűn, aki tehát borzad mindattól, ami ott van, az megítélésünk szerint derék ember. Mármost, hogy a papok mit kerülnek el, hogy csak a főbűnökről szóljunk, azonnal kiviláglik: a dölyfösséget nem, hiszen a külsejük, járásuk-kelésük még halottaiból is újra támasztaná a dölyföt; nem kerülik a haragot sem: náluk a szolgákat ütni-verni, velük kegyetlenkedni, őket megostoroztatni és megöletni csak annyit jelent, mint „szigorúnak” lenni. Szégyellek beszélni annak a bizonyos püspöknek véres vadságáról, bősz kegyetlenségéről, melyről talán ti is hallottatok-láttatok, a minap. Pedig Pál apostol, mikor püspököket választott, a hozzájuk intézett intelmekben meghagyta, hogy soha ne üssenek meg senkit. A kapzsiságot meg éppen nem távoztatják el maguktól, hanem akár tilos, akár nem, elhanyagolják isteni tisztüket, kifosztják az övéiket, és az imádság házát, a szent templomokat uzsorával és simóniával gyalázzák meg, hogy egyházi kifejezéssel éljek. A torkosságot és Venus mesterségét, melyet újabban bujaságnak mondanak, minthogy a bujaság mindig tobzódásra törekszik, ők az előkelő életmód egy fajtájának tartják. Erre vall az a sok tapasztalt szakács, a finom ételeknek, a szeretőknek és effajtáknak tömege, akiket tisztességgel nem lehet a nevükön nevezni. De irigykedni, mást megrágalmazni: ezt tartják ők udvari mesterségnek, ezt világias jártasságnak; másokat elnyomni, magukat kiemelni. De óhajtjuk is, hogy ez a főbűn csak legyen is az övék, mert ahogy a költő mondja:
Gyötrőbb kínt soha még nem eszelt ki Phalaris, a zsarnok,
Mint az irigység. 14
A restség pedig, amit a görögök „acediának” neveznek, úgy befonja őket, hogy örökké pihennek, örökké álmosak, elhanyagolják az istentiszteletet, s legtöbbször délig alszanak. Színlelni, tettetni, szavukkal, arcukkal, de nem szívükben jóságot mutatni, álnok hízelgéssel behálózni az embert: ez szerintük mesteri, ügyes elmeél. De hogy az igazat bevalljuk, egyet nagyon utálnak, hévvel riadoznak tőle, éjjel-nappal töprengve, szorgosan kerülik, látványától borzadnak, félnek tőle, és soha sem kéréssel, sem fenyegetéssel, sem példákkal rá nem vehetők, hogy megkedveljék. Olyasmiről beszélek, amit a pokolban leledző dolgok közé számítanak.
Valamennyien mohón kérdeztük, mi az az egy? Mire Mátyás király azt felelte:
- Az ínség, attól menekülnek annyira a papok! Ennek a bajnak a lelőhelye pedig a pokolban van, mint Vergilius poéta az Aeneis VI. énekében bizonyítja: ott, ahol Orcusnak, azaz a pokolnak torkában levő sok szörnyet felsorolja, ezt fűzi hozzá:
Rosszra bújtogató Éhség honol és a rut Inség... 15
Így leplezte le Mátyás király a rossz papokat a maga elmés beszédével!
