Galeotto Marzio írásai
Bölcs mondás
Abban a társaságban, mely a királyokat körül szokta venni, szóba került egyszer a korok különböző volta. De mint az a mindennapi, rögtönzött beszélgetések alkalmával lenni szokott, a vége sokban eltért az elejétől. Mert a szavak ide-oda röppennek, tréfából komolyra, komolyból gyakran tréfásra váltanak, és ilyenformán az eleje és a vége úgy elüt egymástól, mint a fehér a feketétől. Ez a beszélgetés azzal végződött, hogy a régiek szerint az vált becsületére a hadak vezéreinek, ha részt vettek a csatában. Ennek bizonyítására idézték Titus Livius 12 szavait, azt a részt, melyben Brutus konzulról és Arrunsról, Tarquinius fiáról, a szemben álló hadak vezéreiről van szó. „Arruns... megsarkantyúzza a lovát és harci hévvel egyenesen a konzul ellen irányítja. Észrevette Brutus, hogy támadást intéznek ellene, és mert abban az időben dicsőségnek számított, ha valaki magával a vezérrel akaszkodott harcba, mohón állt a viadal elébe. Dühvel csaptak össze, annyira nem gondolt egyik sem teste védelmére, csak arra, hogy megsebezze ellenfelét, hogy csapásukkal a pajzsot és egymást keresztüldöfték, mindketten fennakadtak a lándzsákon, és haldokolva zuhantak le lovukról.”
A király felsóhajtott e Livius-rész után, és így szólt:
– Bárcsak ma is ez volna a szokás! Akkor megmutatná a harc, ki a bátor és erős fejedelem, lehullana a lepel nem egy gyáváról, aki húzva, halasztva, csücsülgetve, harcba nem bocsátkozva magasztalja a hadi vitézséget! Akkor rájönnénk, bölcsességből vagy gyávaságból lappanganak-e többnyire a kamrájukban azok, akiket a tapasztalatlan tömeg nagyra tart.
Abban a társaságban, mely a királyokat körül szokta venni, szóba került egyszer a korok különböző volta. De mint az a mindennapi, rögtönzött beszélgetések alkalmával lenni szokott, a vége sokban eltért az elejétől. Mert a szavak ide-oda röppennek, tréfából komolyra, komolyból gyakran tréfásra váltanak, és ilyenformán az eleje és a vége úgy elüt egymástól, mint a fehér a feketétől. Ez a beszélgetés azzal végződött, hogy a régiek szerint az vált becsületére a hadak vezéreinek, ha részt vettek a csatában. Ennek bizonyítására idézték Titus Livius 12 szavait, azt a részt, melyben Brutus konzulról és Arrunsról, Tarquinius fiáról, a szemben álló hadak vezéreiről van szó. „Arruns... megsarkantyúzza a lovát és harci hévvel egyenesen a konzul ellen irányítja. Észrevette Brutus, hogy támadást intéznek ellene, és mert abban az időben dicsőségnek számított, ha valaki magával a vezérrel akaszkodott harcba, mohón állt a viadal elébe. Dühvel csaptak össze, annyira nem gondolt egyik sem teste védelmére, csak arra, hogy megsebezze ellenfelét, hogy csapásukkal a pajzsot és egymást keresztüldöfték, mindketten fennakadtak a lándzsákon, és haldokolva zuhantak le lovukról.”
A király felsóhajtott e Livius-rész után, és így szólt:
– Bárcsak ma is ez volna a szokás! Akkor megmutatná a harc, ki a bátor és erős fejedelem, lehullana a lepel nem egy gyáváról, aki húzva, halasztva, csücsülgetve, harcba nem bocsátkozva magasztalja a hadi vitézséget! Akkor rájönnénk, bölcsességből vagy gyávaságból lappanganak-e többnyire a kamrájukban azok, akiket a tapasztalatlan tömeg nagyra tart.
