Galeotto Marzio írásai
Bölcs cselekedet
A magyaroknál pénteken kötelező a böjt. A napokat ugyanis már régóta a bolygókról nevezik el, mégpedig mindig arról, amelyik aznap az első órában az uralkodó csillag. De hatodnapnak is nevezik a pénteket egyházi szokás szerint, noha úgy kellene mondani, hogy „az ünnepen kezdve hatodik nap”. Ugyanis a feriának, azaz szabadnak az ünnepnapot mondják, és a péntek az Úr napján, azaz a vasárnapon kezdve a hatodik a sorban. Ezt a terhet azért rótták a magyarokra, mivel néhanapján eltévelyedtek a keresztény hittől; és úgy tartják ezen a napon a böjtöt, mint a nagyböjtben, vagyis nemcsak a hústól, de a sajttól, sőt a juhsajttól is tartózkodnak. Nagy bőségben vannak viszont Magyarországon a remek halak: a Száván és Dráván meg a Dunán kívül is vannak halban gazdag folyói. A Tibiscus, melyet Tiszának hívnak, nem nagyon széles, de mély, s annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal. De ez csak olyan paraszti beszéd. Bizonyos azonban, és mi magunk is gyakran láttuk tulajdon szemünkkel, hogy hálóvetés abban a folyóban üresen nem maradt; mindig szépecskén akadt hal a hálóba, még nagy is. Ezenkívül tavak, halastavak s más folyók is vannak ott, melyek bővelkednek a kiváló és egyebütt ismeretlen fajú halakban. Gyakori egy hófehér húsú hal, nem túl nagy, mivel ritkán haladja meg a három-négy fontnyi súlyt, nagy fejű, pikkelytelen, s a farka az angolnához hasonló, igen kellemetes ízű, a magyarok menyhalnak nevezik, mi azonban most magyar angolnának fogjuk mondani, mivel Magyarországon nincs olyan angolna, amely a mienkhez hasonlítana. Ez a fajta magyar angolna sehol sem bukkant fel Itáliában, kivéve a comói tóban, de itt is csak átmenetileg. Az a hír járja ugyanis, hogy a milánói herceg, ez az erények követője, meghagyta, hogy hozzanak Magyarországból, és dobják a comói tóba. Mindezt csak azért mondtam el, nehogy talán azt gondolják, hogy túlságosan szigorú az örökös böjtölés ezen a napon.
Többek között azok is jó halak, melyeket a régieknél először turnus-nak, később farkashalnak neveztek. Varro szerint a miatt az erő miatt, melyet kifejtenek. Szerintünk azonban mohó fogaik miatt. Ezt a halat, egy hanggal megtoldva a szót luceus-nak nevezik. Ugyanis lükosz görögül farkas, mármost az ü gyakran u-vá lesz (ezért mondunk Sullát Sylla helyett), majd még egy betűt csúsztatva belé, nehogy a lucus szót erdőnek vegyék, hívják luceus-nak. Ez a fajta hal Magyarországon hófehér, tömött húsú, és többnyire olyan hosszú, mint amilyen magas egy ember. A húsa olyan egészséges, hogy a halak között ez a legajánlatosabb. A legfinomabb ízű pedig a mája. Nagy csukamájak akadnak ám errefelé – görögül hepar –, s királyi csemegének számítanak! Mi, akik a király asztalánál ülünk, észrevettük, hogy Mátyás király soha ki nem szedte az elébe rakott csukamájat. Ugyanis szokás, hogy a közös asztalnál a jobb falatokat az arra méltóbbak számára tartogatják. Így hát, mivel senki sem mert hozzányúlni, egy nem éppen műveletlen s kicsit vakmerőbb férfiú megkérdezte a királytól, miért nem eszi meg azt a szép és oly finoman elkészített májat, mikor pedig mindenütt a királyok csemegéjének tartják. Ekkor így szólt a király:
- Ne higgyétek, hogy az ínyem nem elég finom ahhoz, hogy megkülönböztesse a jóízűt a rossztól. Megfogadtam még gyermekkoromban, hogy soha jelenlétetekben a csuka májához nem nyúlok. Egyszer jelenlétemben ketten betértek egy kocsmába, s a kocsmáros egy elég nagy csukát tálalt elébük, s a hal nagyságához mérten remek nagy májat. Az egyik, félretéve minden mérsékletet, az egész májat megragadta, és fel akarta falni, a másik pedig dühösen követelte a maga részét, hiszen ez a szokás, hogy amit odatálalnak, az közös. Elkezdtek veszekedni, a veszekedés hevében fegyverükhöz kaptak, végül kölcsönösen összeszurkálták egymást, s az egyik azonnal, a másik kevéssel utóbb meghalt. Ezért még gyermekkoromban megutáltam a csuka máját, mert láttam, hogy ennek a halnak a mája két ember halálát okozta, és később is mindig borzadtam tőle, mert eszembe jutott az a szerencsétlenség, amelyet okozott. Pedig emlékszem rá, hogy finom ízű, hisz ez előtt a szégyenteljes öldöklés előtt gyakran ettem.
A király a többiek nem kis csodálkozására mesélte el mindezt, ami gyermekkorában oly erős hatással ragadta meg, hogy még felnőtt korában is megragadt benne. Mert egyébként a gyermekfogadkozás mit sem ér, változékony; így ítél, aki látott gyereket, és elolvasta, amit Horatius mond róluk.
- – – – – – – – – mert a haragja
Támad, s meg-meg elül, óránként váltja a kedvét. 11
A magyaroknál pénteken kötelező a böjt. A napokat ugyanis már régóta a bolygókról nevezik el, mégpedig mindig arról, amelyik aznap az első órában az uralkodó csillag. De hatodnapnak is nevezik a pénteket egyházi szokás szerint, noha úgy kellene mondani, hogy „az ünnepen kezdve hatodik nap”. Ugyanis a feriának, azaz szabadnak az ünnepnapot mondják, és a péntek az Úr napján, azaz a vasárnapon kezdve a hatodik a sorban. Ezt a terhet azért rótták a magyarokra, mivel néhanapján eltévelyedtek a keresztény hittől; és úgy tartják ezen a napon a böjtöt, mint a nagyböjtben, vagyis nemcsak a hústól, de a sajttól, sőt a juhsajttól is tartózkodnak. Nagy bőségben vannak viszont Magyarországon a remek halak: a Száván és Dráván meg a Dunán kívül is vannak halban gazdag folyói. A Tibiscus, melyet Tiszának hívnak, nem nagyon széles, de mély, s annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal. De ez csak olyan paraszti beszéd. Bizonyos azonban, és mi magunk is gyakran láttuk tulajdon szemünkkel, hogy hálóvetés abban a folyóban üresen nem maradt; mindig szépecskén akadt hal a hálóba, még nagy is. Ezenkívül tavak, halastavak s más folyók is vannak ott, melyek bővelkednek a kiváló és egyebütt ismeretlen fajú halakban. Gyakori egy hófehér húsú hal, nem túl nagy, mivel ritkán haladja meg a három-négy fontnyi súlyt, nagy fejű, pikkelytelen, s a farka az angolnához hasonló, igen kellemetes ízű, a magyarok menyhalnak nevezik, mi azonban most magyar angolnának fogjuk mondani, mivel Magyarországon nincs olyan angolna, amely a mienkhez hasonlítana. Ez a fajta magyar angolna sehol sem bukkant fel Itáliában, kivéve a comói tóban, de itt is csak átmenetileg. Az a hír járja ugyanis, hogy a milánói herceg, ez az erények követője, meghagyta, hogy hozzanak Magyarországból, és dobják a comói tóba. Mindezt csak azért mondtam el, nehogy talán azt gondolják, hogy túlságosan szigorú az örökös böjtölés ezen a napon.
Többek között azok is jó halak, melyeket a régieknél először turnus-nak, később farkashalnak neveztek. Varro szerint a miatt az erő miatt, melyet kifejtenek. Szerintünk azonban mohó fogaik miatt. Ezt a halat, egy hanggal megtoldva a szót luceus-nak nevezik. Ugyanis lükosz görögül farkas, mármost az ü gyakran u-vá lesz (ezért mondunk Sullát Sylla helyett), majd még egy betűt csúsztatva belé, nehogy a lucus szót erdőnek vegyék, hívják luceus-nak. Ez a fajta hal Magyarországon hófehér, tömött húsú, és többnyire olyan hosszú, mint amilyen magas egy ember. A húsa olyan egészséges, hogy a halak között ez a legajánlatosabb. A legfinomabb ízű pedig a mája. Nagy csukamájak akadnak ám errefelé – görögül hepar –, s királyi csemegének számítanak! Mi, akik a király asztalánál ülünk, észrevettük, hogy Mátyás király soha ki nem szedte az elébe rakott csukamájat. Ugyanis szokás, hogy a közös asztalnál a jobb falatokat az arra méltóbbak számára tartogatják. Így hát, mivel senki sem mert hozzányúlni, egy nem éppen műveletlen s kicsit vakmerőbb férfiú megkérdezte a királytól, miért nem eszi meg azt a szép és oly finoman elkészített májat, mikor pedig mindenütt a királyok csemegéjének tartják. Ekkor így szólt a király:
- Ne higgyétek, hogy az ínyem nem elég finom ahhoz, hogy megkülönböztesse a jóízűt a rossztól. Megfogadtam még gyermekkoromban, hogy soha jelenlétetekben a csuka májához nem nyúlok. Egyszer jelenlétemben ketten betértek egy kocsmába, s a kocsmáros egy elég nagy csukát tálalt elébük, s a hal nagyságához mérten remek nagy májat. Az egyik, félretéve minden mérsékletet, az egész májat megragadta, és fel akarta falni, a másik pedig dühösen követelte a maga részét, hiszen ez a szokás, hogy amit odatálalnak, az közös. Elkezdtek veszekedni, a veszekedés hevében fegyverükhöz kaptak, végül kölcsönösen összeszurkálták egymást, s az egyik azonnal, a másik kevéssel utóbb meghalt. Ezért még gyermekkoromban megutáltam a csuka máját, mert láttam, hogy ennek a halnak a mája két ember halálát okozta, és később is mindig borzadtam tőle, mert eszembe jutott az a szerencsétlenség, amelyet okozott. Pedig emlékszem rá, hogy finom ízű, hisz ez előtt a szégyenteljes öldöklés előtt gyakran ettem.
A király a többiek nem kis csodálkozására mesélte el mindezt, ami gyermekkorában oly erős hatással ragadta meg, hogy még felnőtt korában is megragadt benne. Mert egyébként a gyermekfogadkozás mit sem ér, változékony; így ítél, aki látott gyereket, és elolvasta, amit Horatius mond róluk.
- – – – – – – – – mert a haragja
Támad, s meg-meg elül, óránként váltja a kedvét. 11
