Kríza Ildikó gyűjtése
Mátyás király lopni megy
Hát, tudják kegyelmetek, hogy Mátyás király, akit úgy hívtak, hogy „Mátyás, az igazságos”, sokszor megfordult a nép között, s ilyenkor aztán megkérdezte a szegény emberektől, hogy hát hogy is megy dolguk. Miből élnek? Aztán meg azt is megkérdezte, mit csinál a falu bírája meg a nótárius. De aztán jaj is volt ám annak a bírónak vagy nótáriusnak, akit hamisságon ért, mert azt tüstént elcsapta!
Hát egyszer, amint így járt kint a nép között, hogy hol, hol nem, én bizony magam sem tudom, mert még akkor talán a világon sem voltam, hanem hát elég az ahhoz, hogy beténfergett egy vén cigányasszonyhoz, aki éppen kártyát vetett a kuckóban.
Beköszön Mátyás király:
– Isten jó nap, szüle! Mit csinál kend?
– Fogadj Isten, szép ifjú uracskám! Én bizony nézegetem az emberek sorsát. Hát mi járatban van?
(Azért nevezte a cigányasszony csak ifjú uracskának a királyt, mert mikor az a nép között járt, sokszor olyan kopott gúnyába volt öltözve, akár csak egy patrizáló diák. Aztán meg ha kérdezték, hogy hogy hívják, mindenkinek más-más nevet mondott, hogy csak rá ne ismerjenek, hogy ő a király.)
– Hát biz én csak azért jöttem, szüle, messze földről – mondja a király –, mert azt hallottam, hogy kend nagyon jól tud jövendölni. Hát én is szeretném tudni, hogy mi jó szerencse vagy milyen veszedelem vár rám.
– No, megmondom én, édes szép ifjú uracskám, olyan igazán, akárcsak a szentírásban olvasná.
Aztán végignézett a cigányasszony Mátyás királyon, hogy mennyi jutalomra számíthat a kártyavetésért, s aztán eldörmögi háromszor, hogy:
– Ókuszpókusz, imperátusz; aki vak, az nem lát; okos embernek van esze!
Aztán kirakta háromszor a kártyát. Hát, mikor már harmadízben is letette az utolsó kártyát, a tökdisznót, csak felugrik ám, mint akinek az ülepét a darázs megcsípte. Ránéz Mátyás királyra, megcsóválja azt a kócos fejét, aztán azt mondja, hogy:
– Ugyan szaporán, édes szép ifjú uracskám, egy darab ezüstpénzt! Mentül nagyobb, annál jobb!
Mátyás király belenyúl a zsebébe, kivesz egy lázsiás tallért, odaadja.
– No, most mutassa szép tenyerecskéjét! – mondja a cigányasszony.
Aztán kivesz a zsebéből egy összeszáradt emberi ujjat, amelyet az akasztott ember bal kezéről lopott, csinál vele három keresztet, a tallérra meg három karikát, aztán beleteszi mind a kettőt (a tallért meg az akasztott ember ujját) a zsebébe, s elmondja háromszor, hogy:
– Höss bele, höss bele, sose jöjj ki belőle!
Aztán megnézi Mátyás királynak mind a két tenyerét, s azt mondja neki:
– Édes szép ifjú uracskám, magából igen nagy úr lesz, még tán király is lesz, de ha lopni nem megy, meghal a legelső nevenapján!
Mátyás király elnevette magát. Adott a cigányasszonynak még egy lázsiást, aztán elment. De akárhogy akarta is, soha nem tudta elfelejteni a cigányasszony mondását, hogy: „Ha lopni nem megy, meghal az első nevenapján.”
Ez úgy nyári vásár táján történhetett, de azért eszébe volt ám még februárban is, mikor Mátyás napja következett. Hát már törte a fejét, hogy hogy is menjen lopni, mikor azt sohasem próbálta. De hát annak meg kell történni, mert másképp nem tudna az éjszaka aludni. Aztán meg azt is hitte, hogy majd talán tanulhat valamit, ha éjszaka bolyong.
Hát, hozatott magának egy öltözet kopott bakaruhát. Rávette, aztán kiszökött a királyi kastélyból anélkül, hogy valaki észrevette volna.
Benézett minden kerítésen, hogy látna-e valami lopnivalót, összejárt minden kurta kocsmát, azt gondolta, hogy majd akad cimbora, akivel elmehet lopni, mert ő maga, minthogy még sohase lopott semmit, azt sem tudta, hol kell kezdeni.
Végtére bebotorkált egy sötét lebúj kocsmába. A kocsma egyik sarkában volt egy rozzant ikszlábú asztal, azon pislogott egy mécs, amellett iddogált egy búslakodó baka. A másik sarokban meg a kocsmáros szundikált.
Amint az ajtó kinyílt, Mátyás király belépett, a kocsmáros már töltötte neki a méssző csigert, aztán odatette a mécs mellé.
Mikor Mátyás király is odaült a bora mellé, azt mondja neki a baka:
– Hát te hol jársz ilyen későn, német?
(Azért mondta neki, hogy német, mert Mátyás királynak nagy orra volt, aztán meg le volt borotválva a bajusza is, az ilyen embert pedig a bakák mind németnek hitték, ha egy szót sem tudott is németül.)
– Nem vagyok én német, pajtás, azért hogy német regementnél szolgálok, mert én csak olyan magyar vagyok, mint te! – mondja neki Mátyás király.
– No, ha magyar vagy, hát ülj le, aztán igyál!
Mikor már a baka megitta messző bort, az asztalra vetette a négy sájn krajcárt, aztán menni akart.
Azt mondja neki Mátyás király:
– Ne menj még, pajtás! Igyál még egy messző bort, nekem urlaubom van, és még szeretnék mulatni.
– Urlaubom nekem is van – mondta a baka –, de már pénzem nincs, aztán meg hát egy kis eksztra dolgom is volna: mert hát az a peták lénung nagyon kicsi egy napra, s ha okosan nem pótolja az ember, nemigen jut még egy messző csigerre se.
– No, csak maradj még egy kicsit, inkább fizetek még egy messzőt – mondja Mátyás király.
Avval szól a kocsmárosnak, hogy hozzon még egy messző bort. Amint aztán kettecskén iddogálnak, azt mondja a baka:
– No, német, ha te éngem most megembereltél, én meg holnap megadom az adósságomat, mert hát holnap már lesz ám nekem is pénzem annyi, mint a pelyva.
– Hát hol veszed? Hiszen még holnap nem faszolunk?
– Nem ám – mondja a baka –, de hát ha faszolnánk is, attól ugyan nem mennénk a falnak, ha mind meginnánk se, hanem hát van annak módja, hogy a szegény baka is szerez hébe-hóba egy kis eksztra cúlágot.
– Hát hogy? – kérdi Mátyás király, sejdítve, hogy a baka valami rosszban töri fejét, aztán már örült is, hogy lesz már cimbora, akivel lopni mehet.
– Hát, hogy hol veszem, azt kérded, ugye német? Hm, hát ha eljössz velem, aztán segítesz, hát majd megmondom, aztán meg hát neked is jut belőle, tudom, nem esik porba a pecsenyéd.
– Mennék én – mondja Mátyás király –, mert az én erszényemet is nagyon megütötte a laposguta, aztán még csak harmadnap, mire faszolunk.
– No, hát fizess, aztán gyerünk – mondja a baka –, mert az idő múlik.
Mátyás király kifizette a bor árát, avval útnak indultak, és mentek egyik utcából ki, a másikba be. Egyszer odaérnek egy nagy kőkerítéshez, s azt mondja a baka:
– No, német, itt vagyunk, hanem hát aztán most már meg ne pisszenj ám!
– Hát mit akarsz itt? – kérdi Mátyás király. – Hiszen ez a főminiszter kertjének a kerítése, innen akarsz lopni? Hogy mászol föl a kőfalra? Aztán meg odalenn strázsa áll, ha az megfog, holnap agyonlőnek.
– Mondtam már, hogy ne seppegj, hanem csináld azt, amit mondok!
Átmentek az utca másik oldalára, itt volt egy lajtorja a fűben eldugva. Megfogták a két végét, odatámasztották a falhoz, fölmásztak. Mátyás király úgy reszketett féltében, hogy alig tudott fölmenni. Mikor már fönn voltak a falon, fölhúzták a lajtorját, belül tették a falon, aztán lementek. Lenn azt mondja a baka Mátyás királynak:
– Látod-e, német, azt az ablakot, amelyik ott nyitva van?
– Látom – mondja Mátyás király.
– No hát, odatámasztjuk a lajtorját, mert az a főminiszternek az ebédlőszobája, ott majd megrakodok ezüstkanállal, késsel, villával, aztán lesz pénz elég! De ne reszkess ám itt mellettem, német, mert úgy pofon váglak, hogy Ábrahámra vicsorítod a fogadat! Hiszen úgy vacog a fogad, hogy utóbb még a kutyák is fölébrednek a kopogására!
– De hát ha fölébred a miniszter, aztán meglő?
– Dehogy ébred – mondja a baka –, mikor itthon sincs, hiszen bálban van a feleségével együtt, mondta nekem a szakácsné. Hiszen csak tán én se ettem bolondgombát, hogy nekimenjek a fejemmel a kőfalnak? Te ide bújsz, ebbe a bokorba, aztán megvársz, míg lejövök! De meg ne pisszenj ám, német, azt a jégen kopogóját, mert ha itt megcsípnek bennünket, majd fölmagasztalnak! Ne félj, úgy lehet, hogy el sem kopik többet a bakancsod talpa!
Mátyás király elbújt a bokorban, a baka meg bemászott az ablakon! De alighogy telerakta a baka a keszkenőjét ezüstkanállal, villával, lépéseket hall az ajtó felé közeledni. Sietett volna ő, de már nem ért rá az ablakon kimenni, hát mit csináljon? Hamarjában bebújt az ágy alá.
A miniszter kinyitotta az ajtót, bejött a feleségével, bezárta maguk után az ajtót. Aztán bementek a másik szobába, vetkőzni, feküdni.
Vetkőzés közben azt kérdi a miniszter a feleségétől, hogy megcsináltatta-e az arany kávésfindzsát őfelségének, a királynak.
– Meg ám – mondja az asszony.
– No jó, hát itt van ebben az üvegben a méreg. Tudod, hogy holnap lesz őfelségének a nevenapja, akkor pedig mindig nálunk szokott früstökölni. Hát főzzél neki jó erős kávét. Töltesz neki abba a szép új findzsába, aztán beletöltöd a mérget. Ő meghal, aztán én leszek helyette a király, te pedig királyné leszel, nem pedig miniszterné.
– Ugyan, édes apjukom, már hogy tehetném én azt? – mondja az asszony. – Hiszen ennél jobb dolgunk akkor se lenne, ha király lennél. Aztán én azt nem is teszem meg, akármit csinálsz is velem.
– De én parancsolom! – mondja a miniszter. – Te pedig úgy teszel, ahogy én akarom! Majd én itt tovább is szolga leszek, mikor úr is lehetek.
Erre becsapta magukra az ajtót, aztán lefeküdtek.
A baka szép csendesen kimászott az ablakon, szólt Mátyás királynak. Az meg már félelmében úgy meg volt dermedve, hogy alig tudott előmászni a bokorból.
Elvitték a lajtorját, s kimentek a kertből úgy, amint bejöttek. A lajtorját eldugták a fűbe, aztán ballagtak csendesen tovább.
De Mátyás király észrevette, hogy a baka lelkét valami nyomja, mert akkorákat sóhajtott, akárcsak egy kárvallott cigány. Aztán úgy hallgatott, mint nagyböjtben a brúgó.
Egyszer aztán nem tűrheti tovább Mátyás király a hallgatást, azt kérdi a bakától, hogy mit hozott a minisztertől.
– Hoztam én, német – mondta a baka sóhajtva –, annyi ezüstöt, hogy alig bírom. Aztán kapunk is érte annyi pénzt, hogy egész esztendőben mulathatunk rajta, ha te huncut, áruló nem leszel.
– Ugyan – mondja Mátyás király –, de ki veszi meg tőlünk azt a sok kanalat, hiszen rajta van a miniszter neve, mindjárt megtudják, hogy nem a mienk, aztán csak befognak?
– Ne hidd azt, német, az már nem a te gondod! Hát mire való a kocsmáros? Megveszi az, ne félj, ha az apjáé volt is, csak nyerhessen rajta, ezen pedig többet nyer, mint amennyit nekünk ad.
– De most éjszaka csak nem adhatjuk el, hiszen már alszik a kocsmáros is.
– Bolond, ha most el nem adhatjuk, majd eladjuk holnap – mondja a baka.
– Hát én aztán hogy kapom meg a magam részét? – kérdi Mátyás király.
– Hát én majd reggel, míg a többi a vakparádén lesz, a király nevenapján, eladom, osztán te eljössz hozzám ebéd után, elosztjuk a pénzt, aztán iszunk egyet. Ne félj, német, nem csallak ám meg egy poltrába se. Most pedig elássuk ide a bokor tövébe, aztán hazamegyünk, mert már majd lejár az urlaub.
Úgy is tettek, elásták az ezüstkanalakat, villákat, aztán útnak indultak; de a baka megint csak nagyokat sóhajtott.
Mátyás király azt mondja a bakának:
– Nem innánk még meg egy messző csigért – nekem még van egy pár krajcárom?
– Nem bánom, német, hát térjünk be ide! Itt még jobb bort mérnek, mint amott, csakhogy ennek tíz sájn krajcár iccéje.
– Mindegy – mondja Mátyás király –, van még nekem húsz krajcárom, holnap meg úgyis lesz több.
– Lesz, német, ne búsulj! – mondja a baka. – Csak aztán arra vigyázz, hogy a szád el ne járjon!
Azzal bementek a kocsmába, leültek egy sarokba, aztán ittak.
Ivás közben azt kérdi Mátyás király a bakától:
– De hát hogy is talállak én meg téged holnap, pajtás? Mert azt se tudom, hogy hínak, vagy hol laksz.
– Hm, hát csakugyan félsz, ugye, német, hogy elszököm a pénzeddel? Hát megmondom a nevem: Johann Kovács, szolgálok pedig az Alekszanderoknál, tizenötödik kompánie, harmadik cukk. Amint bejössz a nagy kaszárnyába, a kaputól balra, harmadik ajtó. De hát téged hogy hínak, német?
– Bizony, pajtás, nekem nem nagyon tisztességes nevem van, szintúgy röstellem kimondani.
– Hanem azért csak mondd ki, no!
– Engem bizony, pajtás, Mathias Pámsábelnek hívnak.
A baka elröhögi magát, aztán azt mondja:
– Mondd el még egyszer, német!
Mátyás király még egyszer mondja, aztán hozzáteszi, hogy a Prájcsanszoknál szolgál.
Eközben megitták a borukat, aztán elindultak hazafelé. De a baka útközben megint csak sóhajtott, aztán még mindig dünnyögött magában.
Mátyás király végtére megszólítja a bakát, s azt mondja neki:
– Hallod-e, pajtás, mi nyomja a te lelkedet? Mióta kihoztad a kanalakat, azóta mindig sóhajtozol, aztán úgy elkedvetlenedtél, hogy szavad is alig vehetni. Tán csiklandja már a nyakadat a kötél?
– Hej, német – sóhajt a baka –, ez már megint nem a te eszedhez való! Mert hát neked a magyar király se inged, se gatyád! De nekem uram, Istenem! Mert hiszen sokszor mondta otthon édesapám, hogy ilyen jó királyt, mint az igazságos Mátyás, az Úristen is csak egyet tudott teremteni! De igaza is volt szegénynek, mert ez előtt ugyan mindegy ám, akár szegény, akár úr, egyenlően méri néki. Aztán most mégis el kell vesztenünk, édes jó királyunk!
– Hát hogy kellene elvesztenünk, hiszen nincs annak egy máknyi baja sem, még ma este is láttam, olyan begyesen ment, mint a kakas a szemétdombon.
– Azért mondom, német, hogy ez már megint nem a te eszedhez való dolog, mert te azt gondolod, hogy aki ma egészséges, azt holnap nem is lehet megölni vagy megmérgezni.
– No de a mi jó királyunkat csak nem akarja senki se megölni, se megmérgezni? – mondja Mátyás király türelmetlenül.
– Dehogynem, német! – mondja a baka. – Azt hiszed, hogy a nagyurak közt nincs huncut? Van bizony, nagyon sok. Aztán jegyezd meg magadnak, német, hogy ha a nagyúr huncut, az aztán nagyon huncut!
– De hát mondjad, honnan beszéled te ezeket?
– Honnan, hát hiszen hallottam, mikor az ágy alatt feküdtem, hogy mondta a főminiszter a feleségének, hogy holnap reggel őfelségének a nevenapja lesz, akkor pedig őfelsége a főminiszternél szokott früstökölni. Hát holnap reggel egy vadonatúj aranycsészében tálal neki a miniszter felesége kávét, amelyikben olyan erős méreg lesz, amit a miniszter magával hozott egy kis üvegben, hogyha a király a kávét megiszi, mindjárt meghal tőle. A szegény asszony szabadkozott, rimánkodott, de a miniszter azt mondta, hogy úgy kell lenni, amint ő parancsolja. Hát látod, német, az fáj nekem, hogy ezt a jó királyt ilyen gaz módon vesztik el. Aztán én meg tudom, hogy el akarják ölni, mégsem menthetem meg az életét. Hej, német, pedig de szívesen megmenteném! De ma rapportra sem jelenthetem magamat, hogy megmondanám neki, hogy ne igya meg a kávét. Aztán meg mindjárt azt kérdeznék, hogy honnan tudom ezt, aztán ha meg tudnám is mondani, akkor is csak a főminiszternek adnának igazat, mert az eltagadná, engem meg mint zsiványt csak felakasztanának.
– Minek is mentem én lopni? – dünnyögi magában. – De hiszen, ha lopni nem mentem volna, akkor meg nem hallottam volna semmit. Hát akkor úgy történt volna minden. Hát hiába is töprengek, már most nem segíthetek, akármit csinálok is. Látod, német, így van ám a szegény ember! Még akkor se segíthet, mikor szívesen segítene. Szegény Mátyás király! Hej, látom, hogy az is baj, ha az ember szegény, de még nagyobb baj, ha az ember nagyúr!
Míg a baka így évődött, beértek a nagy kaszárnyához, azt mondja Mátyás királynak:
– No, német, eredj haza, de aztán ne járjon ám a szád, mert ha elárulsz, megöllek ott, ahol legelőször talállak! Aztán holnap délután idejössz a pénzedért.
– Jól van, pajtás – mondja Mátyás király.
Avval elment a legelső strázsaházhoz, megmutatta a bakaruha alatt levő királyi ruhát, és megparancsolta a tisztnek, hogy az Alekszanderok tizenötödik kompániájában a harmadik cúgból való Kovács Jánost másnap reggel négy fegyveres ember között hozzá kísérjék rapportra.
Mátyás király is hazament, le is feküdt. De nem tudott ám még csak egy máknyit sem aludni, mert mindig azon törte a fejét, hogy mit csináljon, hogy tudja meg, hogy igazat mondott-e a baka? Addig sürgött-forgott az ágyában, míg végtére megvirradt.
Mikor bejött az inasa a tiszta csizmával, hogy majd fölkelti, már félig föl is volt öltözködve. Amint aztán ütötte a nyolc órát, felkötötte a kardját, s ment a főminiszterhez früstökölni.
Amint a király belépett a főminiszterhez, szegény asszony úgy megijedt, hogy se holt, se eleven nem volt. Mert a király máskor sose jött kardosan früstökölni. Mindjárt gyanította, hogy baj lesz! De a főminiszter, mint afféle megrögzött gonosztevő, oda se nézett, hanem elébe állt a királynak, aztán pöndörített neki olyan szép köszöntőt a nevenapjára, amilyent a királ még vagy hallott, vagy sem. A szegény miniszterné meg úgy reszketett mellette, mint a nyárfalevél ősszel.
Mikor aztán a köszöntőnek vége volt, azt mondja a főminiszter:
– Fölséges uram, a feleségemtől meg fogadja szívesen ezt az aranyfindzsát, melyet fölséges nevenapjára csináltatott emlékezet okáért. Adja Isten, hogy még sok esztendőn át jó egészséggel igya belőle fölséges uram a kávét!
A király a miniszternén mindjárt észrevette, hogy a baka igazat mondott, de úgy tett, mintha semmit se tudna. Megköszönte a jókívánságokat. Kezébe vette a szép aranyfindzsát, amely már tele volt öntve a mérges kávéval. Körülnézett, s azt mondja:
– Ez bizony nagyon szép, miniszter uram. Lám, még a címerem is rá van metszve. Hanem tudja mit, mivel ma a nevemnapja van, hát mára cseréljünk findzsát, igyon maga az én findzsámból az én egészségemre, én meg iszom a magáéból a maga egészségére!
A miniszter azt mondja:
– Fölséges uram, az nem lehet, hogy én szolga létemre igyam meg fölséges uram újdonatúj findzsájából az első kávét.
– De ha én kérem – mondja a király –, tudja, hogy a király kívánságát nevenapján mindenki tartozik teljesíteni. Hát ne is vonakodjon! Tudja, hogy én máskor sem szoktam elállni a kívánságomtól, hát csak fogadja el a kívánságomat, aztán igya meg azt a kávét.
A miniszter csak szabadkozott, de a király nem engedett. Hanem mikor már elfogyott a béketűrése, fölállt, kirántotta a kardját, aztán azt parancsolta a miniszternek, hogy tüstént igya meg a kávét, másként kettévágja a fejét.
Erre a szegény asszony letérdelt, s összetett kézzel kérte a királyt, hogy kegyelmezzen meg.
A király azt mondja, hogy:
– Keljen föl, jóasszony, magának semmi bántódása nem lesz, mert tudom, hogy ártatlan, de ennek a gaz méregkeverő gyilkosnak meg kell halni! Hát jobb, ha megissza a mérget, amit nekem szánt, különben úgyis fölakasztatom.
A miniszter látta, hogy a halált ki nem kerülheti, hát fölhajtotta a findzsa kávét. De meg is halt abban a nyomban.
Míg ez történt, addig elhozták a bakát a kaszárnyából, s jelentették a királynak, hogy a parancsára itt van az Alekszanderoktól Kovács János.
A király maga elé állíttatja, s azt mondja neki:
– Kovács János, kend az éjszaka lopott.
– Jelentem alássan, fölséges uram, igenis loptam; nem is tagadom, mert már úgyis tudom, hogy elárult az a nagyorrú, huncut német. Dejszen csak kerüljön a körmöm közé, tudom, Istenem, hogy megfojtom.
– Hát honnan lopott kend, és mit lopott kend? – kérdi a király tettetett bosszúsággal.
– Jelentem alássan, fölséges uram – mondja a baka –, ezüstkanalakat, vellákat loptam a főminiszter úrtól.
– Ki volt kenddel lopni? – kérdi a király haragosan.
– Jelentem alássan, fölséges uram, egy nagyorrú német, de hogy hogy hívják, azt bizony meg nem tudom mondani, mert mikor ő megmondta a tulajdon nevét, a maga nyelve is majd kitört vele, én meg meg se próbáltam, mert tudtam, hogy úgysem tanulom meg. Valami Mátyás volt, arra emlékszem.
– Hát megismerné kend, ha meglátná? – kérdi a király.
– Jelentem alássan, igenis, megismerném ezer közül is, mert akkora orra nincs egy cugnak se, mint annak magának.
Erre a király kiment a másik szobába, felvette a kopott bakaruhát, aztán bekísértette magát négy fegyveres emberrel. Hát amint belép, a baka meglátja, rákiált:
– Ugye, huncut német, mondtam, hogy elárulsz, ugye mondtam, hogy te spion vagy, s a szegény bakák után leselkedsz. Hanem megfojtalak, ha mindjárt meg is kell halni!
Aztán neki akart menni a királynak, de a katonák keresztbe tették előtte a panganétot, a király meg kigombolta a kopott kabátot.
Hát mikor a baka meglátja alatta a királyi ruhát, térdre esett, összetette a két kezét, úgy rimánkodott bocsánatért.
A király odament hozzá, megfogta a kezét, aztán azt mondta neki:
– Kelj fel, fiam, te megmentetted az életemet, s meggyőztél arról, hogy szereted a királyodat. Hát én neked megkegyelmezek olyan föltétel alatt, hogyha a főminiszter feleségét elveszed, vele hűségesen élsz. Elfogadod-e a föltételt? – kérdi a király nevetve.
– Jelentem alássan, fölséges uram, igenis elfogadom – feleli a baka, s örömében sírva fakadt.
– No, öltöztessétek fel generálisruhába! Aztán hívjanak papot, hívják ide a miniszternét, hogy esküdjenek meg! Kovács János mától fogva szabadságos generális úr – mondja a király nevetve. – Aztán az asszonnyal jól bánjon, énvelem meg ne cipeltesse többet azt a nagy lajtorját, mert most már több lénungja lesz egy petáknál, hát most már nem szükséges ezüstkanállal pótolni.
A bakát mindjárt bevitték az udvari szolgák a fürdőházba, megmosták, megfésülték, aztán felöltöztették újdonatúj generálisruhába, s a bakából olyan szép generális lett, amilyen egy se volt az ármádiában, mert hát a baka még csak huszonöt esztendős volt, aztán meg bakának is olyan szép volt, hogy ritkította párját.
Mikor aztán megint bevezették a királyhoz, már akkor ott volt a miniszterné is a legszebb ruhájába öltözve.
A király bemutatta neki az új generálist, aztán azt mondta:
– Asszonyom, ez a generális úr megmentett a haláltól, magát meg a méregkeverő urától. Megmondta nekem, hogy maga ártatlan az egész dologban. Hát most fogadja el tőlem nevemnapja emlékezetére férjéül ezt a fiatal generálist, aztán éljen vele boldogan!
A pap mindjárt összeadta őket, a király meg kitartotta a lakodalmat úgy, mintha csak saját édesgyerekeit házasította volna ki, s adott nekik olyan jószágot, amiből hercegi módon megélhettek. S talán még most is élnek, ha meg nem haltak.
Kecskemét (Bács-Kiskun megye)
Hát, tudják kegyelmetek, hogy Mátyás király, akit úgy hívtak, hogy „Mátyás, az igazságos”, sokszor megfordult a nép között, s ilyenkor aztán megkérdezte a szegény emberektől, hogy hát hogy is megy dolguk. Miből élnek? Aztán meg azt is megkérdezte, mit csinál a falu bírája meg a nótárius. De aztán jaj is volt ám annak a bírónak vagy nótáriusnak, akit hamisságon ért, mert azt tüstént elcsapta!
Hát egyszer, amint így járt kint a nép között, hogy hol, hol nem, én bizony magam sem tudom, mert még akkor talán a világon sem voltam, hanem hát elég az ahhoz, hogy beténfergett egy vén cigányasszonyhoz, aki éppen kártyát vetett a kuckóban.
Beköszön Mátyás király:
– Isten jó nap, szüle! Mit csinál kend?
– Fogadj Isten, szép ifjú uracskám! Én bizony nézegetem az emberek sorsát. Hát mi járatban van?
(Azért nevezte a cigányasszony csak ifjú uracskának a királyt, mert mikor az a nép között járt, sokszor olyan kopott gúnyába volt öltözve, akár csak egy patrizáló diák. Aztán meg ha kérdezték, hogy hogy hívják, mindenkinek más-más nevet mondott, hogy csak rá ne ismerjenek, hogy ő a király.)
– Hát biz én csak azért jöttem, szüle, messze földről – mondja a király –, mert azt hallottam, hogy kend nagyon jól tud jövendölni. Hát én is szeretném tudni, hogy mi jó szerencse vagy milyen veszedelem vár rám.
– No, megmondom én, édes szép ifjú uracskám, olyan igazán, akárcsak a szentírásban olvasná.
Aztán végignézett a cigányasszony Mátyás királyon, hogy mennyi jutalomra számíthat a kártyavetésért, s aztán eldörmögi háromszor, hogy:
– Ókuszpókusz, imperátusz; aki vak, az nem lát; okos embernek van esze!
Aztán kirakta háromszor a kártyát. Hát, mikor már harmadízben is letette az utolsó kártyát, a tökdisznót, csak felugrik ám, mint akinek az ülepét a darázs megcsípte. Ránéz Mátyás királyra, megcsóválja azt a kócos fejét, aztán azt mondja, hogy:
– Ugyan szaporán, édes szép ifjú uracskám, egy darab ezüstpénzt! Mentül nagyobb, annál jobb!
Mátyás király belenyúl a zsebébe, kivesz egy lázsiás tallért, odaadja.
– No, most mutassa szép tenyerecskéjét! – mondja a cigányasszony.
Aztán kivesz a zsebéből egy összeszáradt emberi ujjat, amelyet az akasztott ember bal kezéről lopott, csinál vele három keresztet, a tallérra meg három karikát, aztán beleteszi mind a kettőt (a tallért meg az akasztott ember ujját) a zsebébe, s elmondja háromszor, hogy:
– Höss bele, höss bele, sose jöjj ki belőle!
Aztán megnézi Mátyás királynak mind a két tenyerét, s azt mondja neki:
– Édes szép ifjú uracskám, magából igen nagy úr lesz, még tán király is lesz, de ha lopni nem megy, meghal a legelső nevenapján!
Mátyás király elnevette magát. Adott a cigányasszonynak még egy lázsiást, aztán elment. De akárhogy akarta is, soha nem tudta elfelejteni a cigányasszony mondását, hogy: „Ha lopni nem megy, meghal az első nevenapján.”
Ez úgy nyári vásár táján történhetett, de azért eszébe volt ám még februárban is, mikor Mátyás napja következett. Hát már törte a fejét, hogy hogy is menjen lopni, mikor azt sohasem próbálta. De hát annak meg kell történni, mert másképp nem tudna az éjszaka aludni. Aztán meg azt is hitte, hogy majd talán tanulhat valamit, ha éjszaka bolyong.
Hát, hozatott magának egy öltözet kopott bakaruhát. Rávette, aztán kiszökött a királyi kastélyból anélkül, hogy valaki észrevette volna.
Benézett minden kerítésen, hogy látna-e valami lopnivalót, összejárt minden kurta kocsmát, azt gondolta, hogy majd akad cimbora, akivel elmehet lopni, mert ő maga, minthogy még sohase lopott semmit, azt sem tudta, hol kell kezdeni.
Végtére bebotorkált egy sötét lebúj kocsmába. A kocsma egyik sarkában volt egy rozzant ikszlábú asztal, azon pislogott egy mécs, amellett iddogált egy búslakodó baka. A másik sarokban meg a kocsmáros szundikált.
Amint az ajtó kinyílt, Mátyás király belépett, a kocsmáros már töltötte neki a méssző csigert, aztán odatette a mécs mellé.
Mikor Mátyás király is odaült a bora mellé, azt mondja neki a baka:
– Hát te hol jársz ilyen későn, német?
(Azért mondta neki, hogy német, mert Mátyás királynak nagy orra volt, aztán meg le volt borotválva a bajusza is, az ilyen embert pedig a bakák mind németnek hitték, ha egy szót sem tudott is németül.)
– Nem vagyok én német, pajtás, azért hogy német regementnél szolgálok, mert én csak olyan magyar vagyok, mint te! – mondja neki Mátyás király.
– No, ha magyar vagy, hát ülj le, aztán igyál!
Mikor már a baka megitta messző bort, az asztalra vetette a négy sájn krajcárt, aztán menni akart.
Azt mondja neki Mátyás király:
– Ne menj még, pajtás! Igyál még egy messző bort, nekem urlaubom van, és még szeretnék mulatni.
– Urlaubom nekem is van – mondta a baka –, de már pénzem nincs, aztán meg hát egy kis eksztra dolgom is volna: mert hát az a peták lénung nagyon kicsi egy napra, s ha okosan nem pótolja az ember, nemigen jut még egy messző csigerre se.
– No, csak maradj még egy kicsit, inkább fizetek még egy messzőt – mondja Mátyás király.
Avval szól a kocsmárosnak, hogy hozzon még egy messző bort. Amint aztán kettecskén iddogálnak, azt mondja a baka:
– No, német, ha te éngem most megembereltél, én meg holnap megadom az adósságomat, mert hát holnap már lesz ám nekem is pénzem annyi, mint a pelyva.
– Hát hol veszed? Hiszen még holnap nem faszolunk?
– Nem ám – mondja a baka –, de hát ha faszolnánk is, attól ugyan nem mennénk a falnak, ha mind meginnánk se, hanem hát van annak módja, hogy a szegény baka is szerez hébe-hóba egy kis eksztra cúlágot.
– Hát hogy? – kérdi Mátyás király, sejdítve, hogy a baka valami rosszban töri fejét, aztán már örült is, hogy lesz már cimbora, akivel lopni mehet.
– Hát, hogy hol veszem, azt kérded, ugye német? Hm, hát ha eljössz velem, aztán segítesz, hát majd megmondom, aztán meg hát neked is jut belőle, tudom, nem esik porba a pecsenyéd.
– Mennék én – mondja Mátyás király –, mert az én erszényemet is nagyon megütötte a laposguta, aztán még csak harmadnap, mire faszolunk.
– No, hát fizess, aztán gyerünk – mondja a baka –, mert az idő múlik.
Mátyás király kifizette a bor árát, avval útnak indultak, és mentek egyik utcából ki, a másikba be. Egyszer odaérnek egy nagy kőkerítéshez, s azt mondja a baka:
– No, német, itt vagyunk, hanem hát aztán most már meg ne pisszenj ám!
– Hát mit akarsz itt? – kérdi Mátyás király. – Hiszen ez a főminiszter kertjének a kerítése, innen akarsz lopni? Hogy mászol föl a kőfalra? Aztán meg odalenn strázsa áll, ha az megfog, holnap agyonlőnek.
– Mondtam már, hogy ne seppegj, hanem csináld azt, amit mondok!
Átmentek az utca másik oldalára, itt volt egy lajtorja a fűben eldugva. Megfogták a két végét, odatámasztották a falhoz, fölmásztak. Mátyás király úgy reszketett féltében, hogy alig tudott fölmenni. Mikor már fönn voltak a falon, fölhúzták a lajtorját, belül tették a falon, aztán lementek. Lenn azt mondja a baka Mátyás királynak:
– Látod-e, német, azt az ablakot, amelyik ott nyitva van?
– Látom – mondja Mátyás király.
– No hát, odatámasztjuk a lajtorját, mert az a főminiszternek az ebédlőszobája, ott majd megrakodok ezüstkanállal, késsel, villával, aztán lesz pénz elég! De ne reszkess ám itt mellettem, német, mert úgy pofon váglak, hogy Ábrahámra vicsorítod a fogadat! Hiszen úgy vacog a fogad, hogy utóbb még a kutyák is fölébrednek a kopogására!
– De hát ha fölébred a miniszter, aztán meglő?
– Dehogy ébred – mondja a baka –, mikor itthon sincs, hiszen bálban van a feleségével együtt, mondta nekem a szakácsné. Hiszen csak tán én se ettem bolondgombát, hogy nekimenjek a fejemmel a kőfalnak? Te ide bújsz, ebbe a bokorba, aztán megvársz, míg lejövök! De meg ne pisszenj ám, német, azt a jégen kopogóját, mert ha itt megcsípnek bennünket, majd fölmagasztalnak! Ne félj, úgy lehet, hogy el sem kopik többet a bakancsod talpa!
Mátyás király elbújt a bokorban, a baka meg bemászott az ablakon! De alighogy telerakta a baka a keszkenőjét ezüstkanállal, villával, lépéseket hall az ajtó felé közeledni. Sietett volna ő, de már nem ért rá az ablakon kimenni, hát mit csináljon? Hamarjában bebújt az ágy alá.
A miniszter kinyitotta az ajtót, bejött a feleségével, bezárta maguk után az ajtót. Aztán bementek a másik szobába, vetkőzni, feküdni.
Vetkőzés közben azt kérdi a miniszter a feleségétől, hogy megcsináltatta-e az arany kávésfindzsát őfelségének, a királynak.
– Meg ám – mondja az asszony.
– No jó, hát itt van ebben az üvegben a méreg. Tudod, hogy holnap lesz őfelségének a nevenapja, akkor pedig mindig nálunk szokott früstökölni. Hát főzzél neki jó erős kávét. Töltesz neki abba a szép új findzsába, aztán beletöltöd a mérget. Ő meghal, aztán én leszek helyette a király, te pedig királyné leszel, nem pedig miniszterné.
– Ugyan, édes apjukom, már hogy tehetném én azt? – mondja az asszony. – Hiszen ennél jobb dolgunk akkor se lenne, ha király lennél. Aztán én azt nem is teszem meg, akármit csinálsz is velem.
– De én parancsolom! – mondja a miniszter. – Te pedig úgy teszel, ahogy én akarom! Majd én itt tovább is szolga leszek, mikor úr is lehetek.
Erre becsapta magukra az ajtót, aztán lefeküdtek.
A baka szép csendesen kimászott az ablakon, szólt Mátyás királynak. Az meg már félelmében úgy meg volt dermedve, hogy alig tudott előmászni a bokorból.
Elvitték a lajtorját, s kimentek a kertből úgy, amint bejöttek. A lajtorját eldugták a fűbe, aztán ballagtak csendesen tovább.
De Mátyás király észrevette, hogy a baka lelkét valami nyomja, mert akkorákat sóhajtott, akárcsak egy kárvallott cigány. Aztán úgy hallgatott, mint nagyböjtben a brúgó.
Egyszer aztán nem tűrheti tovább Mátyás király a hallgatást, azt kérdi a bakától, hogy mit hozott a minisztertől.
– Hoztam én, német – mondta a baka sóhajtva –, annyi ezüstöt, hogy alig bírom. Aztán kapunk is érte annyi pénzt, hogy egész esztendőben mulathatunk rajta, ha te huncut, áruló nem leszel.
– Ugyan – mondja Mátyás király –, de ki veszi meg tőlünk azt a sok kanalat, hiszen rajta van a miniszter neve, mindjárt megtudják, hogy nem a mienk, aztán csak befognak?
– Ne hidd azt, német, az már nem a te gondod! Hát mire való a kocsmáros? Megveszi az, ne félj, ha az apjáé volt is, csak nyerhessen rajta, ezen pedig többet nyer, mint amennyit nekünk ad.
– De most éjszaka csak nem adhatjuk el, hiszen már alszik a kocsmáros is.
– Bolond, ha most el nem adhatjuk, majd eladjuk holnap – mondja a baka.
– Hát én aztán hogy kapom meg a magam részét? – kérdi Mátyás király.
– Hát én majd reggel, míg a többi a vakparádén lesz, a király nevenapján, eladom, osztán te eljössz hozzám ebéd után, elosztjuk a pénzt, aztán iszunk egyet. Ne félj, német, nem csallak ám meg egy poltrába se. Most pedig elássuk ide a bokor tövébe, aztán hazamegyünk, mert már majd lejár az urlaub.
Úgy is tettek, elásták az ezüstkanalakat, villákat, aztán útnak indultak; de a baka megint csak nagyokat sóhajtott.
Mátyás király azt mondja a bakának:
– Nem innánk még meg egy messző csigért – nekem még van egy pár krajcárom?
– Nem bánom, német, hát térjünk be ide! Itt még jobb bort mérnek, mint amott, csakhogy ennek tíz sájn krajcár iccéje.
– Mindegy – mondja Mátyás király –, van még nekem húsz krajcárom, holnap meg úgyis lesz több.
– Lesz, német, ne búsulj! – mondja a baka. – Csak aztán arra vigyázz, hogy a szád el ne járjon!
Azzal bementek a kocsmába, leültek egy sarokba, aztán ittak.
Ivás közben azt kérdi Mátyás király a bakától:
– De hát hogy is talállak én meg téged holnap, pajtás? Mert azt se tudom, hogy hínak, vagy hol laksz.
– Hm, hát csakugyan félsz, ugye, német, hogy elszököm a pénzeddel? Hát megmondom a nevem: Johann Kovács, szolgálok pedig az Alekszanderoknál, tizenötödik kompánie, harmadik cukk. Amint bejössz a nagy kaszárnyába, a kaputól balra, harmadik ajtó. De hát téged hogy hínak, német?
– Bizony, pajtás, nekem nem nagyon tisztességes nevem van, szintúgy röstellem kimondani.
– Hanem azért csak mondd ki, no!
– Engem bizony, pajtás, Mathias Pámsábelnek hívnak.
A baka elröhögi magát, aztán azt mondja:
– Mondd el még egyszer, német!
Mátyás király még egyszer mondja, aztán hozzáteszi, hogy a Prájcsanszoknál szolgál.
Eközben megitták a borukat, aztán elindultak hazafelé. De a baka útközben megint csak sóhajtott, aztán még mindig dünnyögött magában.
Mátyás király végtére megszólítja a bakát, s azt mondja neki:
– Hallod-e, pajtás, mi nyomja a te lelkedet? Mióta kihoztad a kanalakat, azóta mindig sóhajtozol, aztán úgy elkedvetlenedtél, hogy szavad is alig vehetni. Tán csiklandja már a nyakadat a kötél?
– Hej, német – sóhajt a baka –, ez már megint nem a te eszedhez való! Mert hát neked a magyar király se inged, se gatyád! De nekem uram, Istenem! Mert hiszen sokszor mondta otthon édesapám, hogy ilyen jó királyt, mint az igazságos Mátyás, az Úristen is csak egyet tudott teremteni! De igaza is volt szegénynek, mert ez előtt ugyan mindegy ám, akár szegény, akár úr, egyenlően méri néki. Aztán most mégis el kell vesztenünk, édes jó királyunk!
– Hát hogy kellene elvesztenünk, hiszen nincs annak egy máknyi baja sem, még ma este is láttam, olyan begyesen ment, mint a kakas a szemétdombon.
– Azért mondom, német, hogy ez már megint nem a te eszedhez való dolog, mert te azt gondolod, hogy aki ma egészséges, azt holnap nem is lehet megölni vagy megmérgezni.
– No de a mi jó királyunkat csak nem akarja senki se megölni, se megmérgezni? – mondja Mátyás király türelmetlenül.
– Dehogynem, német! – mondja a baka. – Azt hiszed, hogy a nagyurak közt nincs huncut? Van bizony, nagyon sok. Aztán jegyezd meg magadnak, német, hogy ha a nagyúr huncut, az aztán nagyon huncut!
– De hát mondjad, honnan beszéled te ezeket?
– Honnan, hát hiszen hallottam, mikor az ágy alatt feküdtem, hogy mondta a főminiszter a feleségének, hogy holnap reggel őfelségének a nevenapja lesz, akkor pedig őfelsége a főminiszternél szokott früstökölni. Hát holnap reggel egy vadonatúj aranycsészében tálal neki a miniszter felesége kávét, amelyikben olyan erős méreg lesz, amit a miniszter magával hozott egy kis üvegben, hogyha a király a kávét megiszi, mindjárt meghal tőle. A szegény asszony szabadkozott, rimánkodott, de a miniszter azt mondta, hogy úgy kell lenni, amint ő parancsolja. Hát látod, német, az fáj nekem, hogy ezt a jó királyt ilyen gaz módon vesztik el. Aztán én meg tudom, hogy el akarják ölni, mégsem menthetem meg az életét. Hej, német, pedig de szívesen megmenteném! De ma rapportra sem jelenthetem magamat, hogy megmondanám neki, hogy ne igya meg a kávét. Aztán meg mindjárt azt kérdeznék, hogy honnan tudom ezt, aztán ha meg tudnám is mondani, akkor is csak a főminiszternek adnának igazat, mert az eltagadná, engem meg mint zsiványt csak felakasztanának.
– Minek is mentem én lopni? – dünnyögi magában. – De hiszen, ha lopni nem mentem volna, akkor meg nem hallottam volna semmit. Hát akkor úgy történt volna minden. Hát hiába is töprengek, már most nem segíthetek, akármit csinálok is. Látod, német, így van ám a szegény ember! Még akkor se segíthet, mikor szívesen segítene. Szegény Mátyás király! Hej, látom, hogy az is baj, ha az ember szegény, de még nagyobb baj, ha az ember nagyúr!
Míg a baka így évődött, beértek a nagy kaszárnyához, azt mondja Mátyás királynak:
– No, német, eredj haza, de aztán ne járjon ám a szád, mert ha elárulsz, megöllek ott, ahol legelőször talállak! Aztán holnap délután idejössz a pénzedért.
– Jól van, pajtás – mondja Mátyás király.
Avval elment a legelső strázsaházhoz, megmutatta a bakaruha alatt levő királyi ruhát, és megparancsolta a tisztnek, hogy az Alekszanderok tizenötödik kompániájában a harmadik cúgból való Kovács Jánost másnap reggel négy fegyveres ember között hozzá kísérjék rapportra.
Mátyás király is hazament, le is feküdt. De nem tudott ám még csak egy máknyit sem aludni, mert mindig azon törte a fejét, hogy mit csináljon, hogy tudja meg, hogy igazat mondott-e a baka? Addig sürgött-forgott az ágyában, míg végtére megvirradt.
Mikor bejött az inasa a tiszta csizmával, hogy majd fölkelti, már félig föl is volt öltözködve. Amint aztán ütötte a nyolc órát, felkötötte a kardját, s ment a főminiszterhez früstökölni.
Amint a király belépett a főminiszterhez, szegény asszony úgy megijedt, hogy se holt, se eleven nem volt. Mert a király máskor sose jött kardosan früstökölni. Mindjárt gyanította, hogy baj lesz! De a főminiszter, mint afféle megrögzött gonosztevő, oda se nézett, hanem elébe állt a királynak, aztán pöndörített neki olyan szép köszöntőt a nevenapjára, amilyent a királ még vagy hallott, vagy sem. A szegény miniszterné meg úgy reszketett mellette, mint a nyárfalevél ősszel.
Mikor aztán a köszöntőnek vége volt, azt mondja a főminiszter:
– Fölséges uram, a feleségemtől meg fogadja szívesen ezt az aranyfindzsát, melyet fölséges nevenapjára csináltatott emlékezet okáért. Adja Isten, hogy még sok esztendőn át jó egészséggel igya belőle fölséges uram a kávét!
A király a miniszternén mindjárt észrevette, hogy a baka igazat mondott, de úgy tett, mintha semmit se tudna. Megköszönte a jókívánságokat. Kezébe vette a szép aranyfindzsát, amely már tele volt öntve a mérges kávéval. Körülnézett, s azt mondja:
– Ez bizony nagyon szép, miniszter uram. Lám, még a címerem is rá van metszve. Hanem tudja mit, mivel ma a nevemnapja van, hát mára cseréljünk findzsát, igyon maga az én findzsámból az én egészségemre, én meg iszom a magáéból a maga egészségére!
A miniszter azt mondja:
– Fölséges uram, az nem lehet, hogy én szolga létemre igyam meg fölséges uram újdonatúj findzsájából az első kávét.
– De ha én kérem – mondja a király –, tudja, hogy a király kívánságát nevenapján mindenki tartozik teljesíteni. Hát ne is vonakodjon! Tudja, hogy én máskor sem szoktam elállni a kívánságomtól, hát csak fogadja el a kívánságomat, aztán igya meg azt a kávét.
A miniszter csak szabadkozott, de a király nem engedett. Hanem mikor már elfogyott a béketűrése, fölállt, kirántotta a kardját, aztán azt parancsolta a miniszternek, hogy tüstént igya meg a kávét, másként kettévágja a fejét.
Erre a szegény asszony letérdelt, s összetett kézzel kérte a királyt, hogy kegyelmezzen meg.
A király azt mondja, hogy:
– Keljen föl, jóasszony, magának semmi bántódása nem lesz, mert tudom, hogy ártatlan, de ennek a gaz méregkeverő gyilkosnak meg kell halni! Hát jobb, ha megissza a mérget, amit nekem szánt, különben úgyis fölakasztatom.
A miniszter látta, hogy a halált ki nem kerülheti, hát fölhajtotta a findzsa kávét. De meg is halt abban a nyomban.
Míg ez történt, addig elhozták a bakát a kaszárnyából, s jelentették a királynak, hogy a parancsára itt van az Alekszanderoktól Kovács János.
A király maga elé állíttatja, s azt mondja neki:
– Kovács János, kend az éjszaka lopott.
– Jelentem alássan, fölséges uram, igenis loptam; nem is tagadom, mert már úgyis tudom, hogy elárult az a nagyorrú, huncut német. Dejszen csak kerüljön a körmöm közé, tudom, Istenem, hogy megfojtom.
– Hát honnan lopott kend, és mit lopott kend? – kérdi a király tettetett bosszúsággal.
– Jelentem alássan, fölséges uram – mondja a baka –, ezüstkanalakat, vellákat loptam a főminiszter úrtól.
– Ki volt kenddel lopni? – kérdi a király haragosan.
– Jelentem alássan, fölséges uram, egy nagyorrú német, de hogy hogy hívják, azt bizony meg nem tudom mondani, mert mikor ő megmondta a tulajdon nevét, a maga nyelve is majd kitört vele, én meg meg se próbáltam, mert tudtam, hogy úgysem tanulom meg. Valami Mátyás volt, arra emlékszem.
– Hát megismerné kend, ha meglátná? – kérdi a király.
– Jelentem alássan, igenis, megismerném ezer közül is, mert akkora orra nincs egy cugnak se, mint annak magának.
Erre a király kiment a másik szobába, felvette a kopott bakaruhát, aztán bekísértette magát négy fegyveres emberrel. Hát amint belép, a baka meglátja, rákiált:
– Ugye, huncut német, mondtam, hogy elárulsz, ugye mondtam, hogy te spion vagy, s a szegény bakák után leselkedsz. Hanem megfojtalak, ha mindjárt meg is kell halni!
Aztán neki akart menni a királynak, de a katonák keresztbe tették előtte a panganétot, a király meg kigombolta a kopott kabátot.
Hát mikor a baka meglátja alatta a királyi ruhát, térdre esett, összetette a két kezét, úgy rimánkodott bocsánatért.
A király odament hozzá, megfogta a kezét, aztán azt mondta neki:
– Kelj fel, fiam, te megmentetted az életemet, s meggyőztél arról, hogy szereted a királyodat. Hát én neked megkegyelmezek olyan föltétel alatt, hogyha a főminiszter feleségét elveszed, vele hűségesen élsz. Elfogadod-e a föltételt? – kérdi a király nevetve.
– Jelentem alássan, fölséges uram, igenis elfogadom – feleli a baka, s örömében sírva fakadt.
– No, öltöztessétek fel generálisruhába! Aztán hívjanak papot, hívják ide a miniszternét, hogy esküdjenek meg! Kovács János mától fogva szabadságos generális úr – mondja a király nevetve. – Aztán az asszonnyal jól bánjon, énvelem meg ne cipeltesse többet azt a nagy lajtorját, mert most már több lénungja lesz egy petáknál, hát most már nem szükséges ezüstkanállal pótolni.
A bakát mindjárt bevitték az udvari szolgák a fürdőházba, megmosták, megfésülték, aztán felöltöztették újdonatúj generálisruhába, s a bakából olyan szép generális lett, amilyen egy se volt az ármádiában, mert hát a baka még csak huszonöt esztendős volt, aztán meg bakának is olyan szép volt, hogy ritkította párját.
Mikor aztán megint bevezették a királyhoz, már akkor ott volt a miniszterné is a legszebb ruhájába öltözve.
A király bemutatta neki az új generálist, aztán azt mondta:
– Asszonyom, ez a generális úr megmentett a haláltól, magát meg a méregkeverő urától. Megmondta nekem, hogy maga ártatlan az egész dologban. Hát most fogadja el tőlem nevemnapja emlékezetére férjéül ezt a fiatal generálist, aztán éljen vele boldogan!
A pap mindjárt összeadta őket, a király meg kitartotta a lakodalmat úgy, mintha csak saját édesgyerekeit házasította volna ki, s adott nekik olyan jószágot, amiből hercegi módon megélhettek. S talán még most is élnek, ha meg nem haltak.
Kecskemét (Bács-Kiskun megye)
