Kríza Ildikó gyűjtése
Mátyás királyrú
Mátyás kirá egyet gondolt, bement a városba. Bement a városba, összejárta a várost.
– Kinézek – aszongya – a város szilire.
Kinézett a város szilire, kiment, kérem szépen, és bement egy kis házikába. Bement oda. Mit lát? Egy lányt látott.
– Mit csinász, te jány?
– Nem lássa – aszongya –, hogy a gereben az erdőt húzza?
– Az erdőt húzza? – csudálkozik rajta a kirá. – Mi ez, te kisjány?
– Még ilyet! Király léttire nem tudja? Nem tetszik látnyi – aszongya –, hogy a gereblye a fűsü, a hajam meg az erdő?
– És – aszongya – mi fő ott a sporhelton? – Felemeli. – Mi ez?
– Alá s fel is!
Mi ez? Alá s fel is. Gondolkozik. Mi ez?
Nagyot nevetett a jány.
– Nem lássa, hogy a bab alá s fel is megy, felsíges királyom?
Mátyás kirá megszígyelte magát, otthatta. Hazamegy Mátyás kirá, gondolkozik: Mit csináljon evvel a jánnyal? Mer Mátyás kirá megszerette az esze járásáér!
No most, Mátyás kirá mit cselekedett? Hát a küldöttjinek írt egy levelet, kűdte a jányho. Azt írta a levélre, hogy a város szílin van egy kő, ha azt meg nem nyúzza az apja, víge az életjinek. Ez oszt elment. Sír az apja. Aszongya a jány:
– Mi az, édesapám?
– Nézd, kedves jányom – aszongya –, Mátyás király mit írt e! Nem tudom, mit vétettem neki, kódus léttemre?
– Á, édesapám, ne törődjön vele semmit, ne is gondolkozzon!
Utánaszalad a küldöncnek, kiveszi a kezibűl a levelet, mingyá ráírta a hátára:
– Keddtű, Mátyás király, víge az íletednek!
Odaadta neki. (Mármint a küldöncnek.)
– No – aszongya –, vigyed, add oda neki, Mátyás kirának!
Hazaviszi, odaadja Mátyás kirának. Mátyás kirá:
– Hm!
Mit csináljon? Mit tudjon csináni? Hogy toljon ki ű is vele, hogy ű is tréfát csinát vele?
Hát, Mátyás király mit cselekedett? Behítta a katonát:
– No, te katona, a legrosszabb ruhádat hozd be! Bakancsot, ruhát, mindent!
Be is vitte, fel is őtözött Mátyás kirá, bement a komrába. Diribdarab szalonnákat levágott, jócskán kolbászt, darab kenyereket. Kis pízt is magáho vett. Elindút. Be a szegény házho, ahun vót először, a szegény emberhe.
– Dicsírtessík a Jézus – aszongya –, adjon Isten jó napot, öregapám!
– Adjon Isten, kedves gyerekem, neked is! Isten hozott!
– Köszönöm szépen! Nem lennének szívesek éjjelre való szállást adni?
– Nem tudom – aszongya –, a jányom maj megmondja!
Kigyün a jány, kiátja:
– Mi az, édesapám?
– Itt van egy ember, szállást kér, ha megengennénk.
– Hát, mért ne engennénk meg? – aszongya. – Mink is kódusok vagyunk, meg ő is. – Megengedték.
Mátyás kirá aszongya:
– Öregem, itt van szalonna, kolbász, tojás. Nem lenne szíves megsütni?
Szól a jányának:
– Jányom – aszongya –, megsütnéd-e a szalonnát, kolbászt?
– Mér ne sütném meg, édesapám?
Elévett egy kis lábast, aztán a szalonnát, kolbászt, tojást megsütötte. Mekor megették, aszondta Mátyás kirá:
– Kedves öregapám! Vóna-e, aki elmenne boré?
– Igen, majd elmegy a jányom. Elmégy-e?
– Honne mennék, édesapám! De rávaló, tudja-e, hogy nincsen?
Erre aszongya Mátyás kirá:
– Majd adok én! Van énnekem!
Vót ott egy edény, felfogta a jány, és elment boré. No, oszt ittak, beszégettek. Mikor kifogyott, megest hozatott. Jó kedvik kerekedett nekik. Hát mán mikor lement a nap, estefelé lett az idő, eccer Mátyás kirá azt gondolta, hogy megkéreti ezt a szegény jánykát, mer nagyon megszerette. Éppen a jány nem vót odabe, aszongya Mátyás kirá az öregnek:
– Hát, azt mondanám én magának, öregapám, nem anná maga a Bözsikét énhozzám férhe? Megkérném a kezit.
Azt felelte az öreg erre a szóra:
– Semmi kifogásom nincs ellene, kedves fiam, ha szeret. Én nem szeretek senkinek (ellenére tenni). Ha szeret, elmegy hozzád. Hogy elmegy, vagy nem megy hozzád, én nem tudom. Majd én szólok az érdekedbe.
Behítta Bözsikét a konyhára:
– Hallod-e, kedves jányom, Bözsike, ez a fiatalember elvenne téged feleségű. Elmégy-e hozzá?
– Hát mért ne mennék, édesapám? Ő is kódus, meg én is kódus vagyok. Egymásnak nem vethetünk semmit a szemire!
Összekerűtek. Megházasodtak. Hogy összeházasodtak, éltek ők boldogan. Egy napon, kérem, hazamegy Mátyás kirá (ti. a saját királyi palotájába). Eccer írja a levelet Bözsikének, hogy meztelen is menjen hozzá, meg ne is, ajándékot is vigyen, meg ne is, azután gyalog is menjen, meg ne is. Megkapta a levelet, mettudta a Bözsike, hogy őrá nagyon haragszik Mátyás kirá.
– Nem baj, édesapám – aszongya.
Mingyá szerzett magának olyan trikót, mint a háló. Fogott egy verebet. Leborította egy tányírral. Meg egy szamarat szerzett. Felült a szamárra. Mikor a kirá kastélyáho ért, mikor má Mátyás kirá is lássa – gondolja –, meg felugrott a szamárra, meg legyütt, meg felugrott, meg legyütt. A kirá – mikor az ablakon níz kifelé –, meg osztán mikor közelegyik, meglátta, akkor lekapta a tányírt:
– Hoztam is, meg nem is!
A vereb meg elszát. A jány meghajolt.
Mátyás kirá becsukta az ablakot.
Ment vissza a jány.
Eccer Mátyás kirá kidoboltatta, hogy mindenkinek, de minden fiatal nőnek mennyi kell gyomlálni. Aszongya Mátyás kirá, mikor hazamegy:
– Hallod-e, Bözsike, nem menné el te is e kicsit gyomláni? Hozzá egy kis jó ződséget a levesbe! Minden leves úgy jó, ha van benne ződség!
– Ha én elmenek – aszongya –, akkor baj lesz, biztos!
– Mér? – aszongya. – Nem haragszik tán rád a kirá, Mátyás kirá?
Nem merte megmondani.
– Lehet, hogy haragszik, lehet, hogy – aszongya – nem haragszik. De azé nem vetem hátra a szavad, hát elmegyek!
Elment.
– De hozzá egy kis jó ződséget!
El is ment Bözsike. Beletett egy jó csomó ződséget a zsebibe. Mátyás kirá űtet figyelte, utóra hatta űtet, úgy intézte, hogy utóra maradjon. Mindegyiket megkutatta. Mikor ő kerűt utójára a sorra, ő vót az utósó, belenyút a zsebibe, kivette a zsebibű a ződséget.
– No – aszongya –, vigyed, kis menyecske, főzzé az uradnak jó levest!
Megszígyelte nagyon magát, hazament Bözsike. Elfakadt ríva, rítt ottan. Aszongya Mátyás kirá, mer ott vót:
– No, mi van?
– Mi van? – aszongya. – Híres Mátyás kirá, mondtam neked, szígyent csinát rajtam!
– Nem baj az – aszongya.
Hát má oszt Mátyás kirá nem bírta már tovább, memmonta oszt neki, hogy kicsoda ű, mé csináta ezt ővele. Memmutatta magát, oszt hazagyüttek. Éltek boldogan.
Eccer egy szamaras tót és egy teknős tót arra ment. Hát lepakoltak űk a kastély körű. A szamaras tótnak az egyik szamara hasas vót. Hát má kínjába hova bútt szegény, a teknősnek a teknője alá bútt elleni.
Felgyün reggel a nap. Azt mondja a teknős:
– Nézd, sógor, a teknőm – aszongya – szamarat ellett!
– A, olyan nincs! Az én szamaram hasas vót, a teknő alá bútt, és az ellett meg!
– Nem, nem! Az én teknőm ellette a szamarat!
Hát, nem tudtak ők megegyezni.
– Elmegyünk a királyho! Majd az memmondja, hogy kié lesz a szamár!
Bementek a kastélyba, a kirá bent vót a szobába. Bözsike kint vót a konyhában. Ott vót, a szakácsnék főztek. Ott vót a szakácsnék körű.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– A fensíges kirá hun van?
– Nincs itthon. Mit akarnak?
– A fensíges kirát keressük!
– A fensíges kirá elment – aszongya – követ nyúznyi.
– Hát, hogy lehet – aszongya – a követ nyúznyi?
– Hát maguk mit akarnak?
– Mink azé jöttünk, kérem szépen, hogy az én szamaram megellett. Hasas vót. És alábútt a teknő alá.
– Nem igaz, felséges kiráné! Az én teknőm ellette a szamarat!
– Magáé a szamár, magáé a teknő! Menjenek haza!
Ezt meg a Mátyás kirá mind hallotta. Nem helyeselte. Kimegy oszt Mátyás kirá, azt mondja Bözsikének:
– Maga lesz itt a memmondható a kastélyomná? A fejedelem? Maga dönt el mindent? Hanem, amit szeret, azonnal viheti magával, oszt menjen hazafelé! Tessék hazamenni!
– Rendben van!
Éppen ebédeltek. A borba tett álomport. Megebédelt Mátyás kirá, elaludt a bortul. Bözsike megfogatta négy béressel, és hazavitte a régi lakására.
Huzakszik Mátyás kirá, ébredezik. Aszongya:
– Hun vagyok én?
Aszongya a Bözsike:
– Hun vóná? Azt mondtad, amit a legjobban szeretek a házadná, hozzam el. Én téged szerettelek, téged hoztalak el!
Jászárokszállás (Szolnok megye)
Mátyás kirá egyet gondolt, bement a városba. Bement a városba, összejárta a várost.
– Kinézek – aszongya – a város szilire.
Kinézett a város szilire, kiment, kérem szépen, és bement egy kis házikába. Bement oda. Mit lát? Egy lányt látott.
– Mit csinász, te jány?
– Nem lássa – aszongya –, hogy a gereben az erdőt húzza?
– Az erdőt húzza? – csudálkozik rajta a kirá. – Mi ez, te kisjány?
– Még ilyet! Király léttire nem tudja? Nem tetszik látnyi – aszongya –, hogy a gereblye a fűsü, a hajam meg az erdő?
– És – aszongya – mi fő ott a sporhelton? – Felemeli. – Mi ez?
– Alá s fel is!
Mi ez? Alá s fel is. Gondolkozik. Mi ez?
Nagyot nevetett a jány.
– Nem lássa, hogy a bab alá s fel is megy, felsíges királyom?
Mátyás kirá megszígyelte magát, otthatta. Hazamegy Mátyás kirá, gondolkozik: Mit csináljon evvel a jánnyal? Mer Mátyás kirá megszerette az esze járásáér!
No most, Mátyás kirá mit cselekedett? Hát a küldöttjinek írt egy levelet, kűdte a jányho. Azt írta a levélre, hogy a város szílin van egy kő, ha azt meg nem nyúzza az apja, víge az életjinek. Ez oszt elment. Sír az apja. Aszongya a jány:
– Mi az, édesapám?
– Nézd, kedves jányom – aszongya –, Mátyás király mit írt e! Nem tudom, mit vétettem neki, kódus léttemre?
– Á, édesapám, ne törődjön vele semmit, ne is gondolkozzon!
Utánaszalad a küldöncnek, kiveszi a kezibűl a levelet, mingyá ráírta a hátára:
– Keddtű, Mátyás király, víge az íletednek!
Odaadta neki. (Mármint a küldöncnek.)
– No – aszongya –, vigyed, add oda neki, Mátyás kirának!
Hazaviszi, odaadja Mátyás kirának. Mátyás kirá:
– Hm!
Mit csináljon? Mit tudjon csináni? Hogy toljon ki ű is vele, hogy ű is tréfát csinát vele?
Hát, Mátyás király mit cselekedett? Behítta a katonát:
– No, te katona, a legrosszabb ruhádat hozd be! Bakancsot, ruhát, mindent!
Be is vitte, fel is őtözött Mátyás kirá, bement a komrába. Diribdarab szalonnákat levágott, jócskán kolbászt, darab kenyereket. Kis pízt is magáho vett. Elindút. Be a szegény házho, ahun vót először, a szegény emberhe.
– Dicsírtessík a Jézus – aszongya –, adjon Isten jó napot, öregapám!
– Adjon Isten, kedves gyerekem, neked is! Isten hozott!
– Köszönöm szépen! Nem lennének szívesek éjjelre való szállást adni?
– Nem tudom – aszongya –, a jányom maj megmondja!
Kigyün a jány, kiátja:
– Mi az, édesapám?
– Itt van egy ember, szállást kér, ha megengennénk.
– Hát, mért ne engennénk meg? – aszongya. – Mink is kódusok vagyunk, meg ő is. – Megengedték.
Mátyás kirá aszongya:
– Öregem, itt van szalonna, kolbász, tojás. Nem lenne szíves megsütni?
Szól a jányának:
– Jányom – aszongya –, megsütnéd-e a szalonnát, kolbászt?
– Mér ne sütném meg, édesapám?
Elévett egy kis lábast, aztán a szalonnát, kolbászt, tojást megsütötte. Mekor megették, aszondta Mátyás kirá:
– Kedves öregapám! Vóna-e, aki elmenne boré?
– Igen, majd elmegy a jányom. Elmégy-e?
– Honne mennék, édesapám! De rávaló, tudja-e, hogy nincsen?
Erre aszongya Mátyás kirá:
– Majd adok én! Van énnekem!
Vót ott egy edény, felfogta a jány, és elment boré. No, oszt ittak, beszégettek. Mikor kifogyott, megest hozatott. Jó kedvik kerekedett nekik. Hát mán mikor lement a nap, estefelé lett az idő, eccer Mátyás kirá azt gondolta, hogy megkéreti ezt a szegény jánykát, mer nagyon megszerette. Éppen a jány nem vót odabe, aszongya Mátyás kirá az öregnek:
– Hát, azt mondanám én magának, öregapám, nem anná maga a Bözsikét énhozzám férhe? Megkérném a kezit.
Azt felelte az öreg erre a szóra:
– Semmi kifogásom nincs ellene, kedves fiam, ha szeret. Én nem szeretek senkinek (ellenére tenni). Ha szeret, elmegy hozzád. Hogy elmegy, vagy nem megy hozzád, én nem tudom. Majd én szólok az érdekedbe.
Behítta Bözsikét a konyhára:
– Hallod-e, kedves jányom, Bözsike, ez a fiatalember elvenne téged feleségű. Elmégy-e hozzá?
– Hát mért ne mennék, édesapám? Ő is kódus, meg én is kódus vagyok. Egymásnak nem vethetünk semmit a szemire!
Összekerűtek. Megházasodtak. Hogy összeházasodtak, éltek ők boldogan. Egy napon, kérem, hazamegy Mátyás kirá (ti. a saját királyi palotájába). Eccer írja a levelet Bözsikének, hogy meztelen is menjen hozzá, meg ne is, ajándékot is vigyen, meg ne is, azután gyalog is menjen, meg ne is. Megkapta a levelet, mettudta a Bözsike, hogy őrá nagyon haragszik Mátyás kirá.
– Nem baj, édesapám – aszongya.
Mingyá szerzett magának olyan trikót, mint a háló. Fogott egy verebet. Leborította egy tányírral. Meg egy szamarat szerzett. Felült a szamárra. Mikor a kirá kastélyáho ért, mikor má Mátyás kirá is lássa – gondolja –, meg felugrott a szamárra, meg legyütt, meg felugrott, meg legyütt. A kirá – mikor az ablakon níz kifelé –, meg osztán mikor közelegyik, meglátta, akkor lekapta a tányírt:
– Hoztam is, meg nem is!
A vereb meg elszát. A jány meghajolt.
Mátyás kirá becsukta az ablakot.
Ment vissza a jány.
Eccer Mátyás kirá kidoboltatta, hogy mindenkinek, de minden fiatal nőnek mennyi kell gyomlálni. Aszongya Mátyás kirá, mikor hazamegy:
– Hallod-e, Bözsike, nem menné el te is e kicsit gyomláni? Hozzá egy kis jó ződséget a levesbe! Minden leves úgy jó, ha van benne ződség!
– Ha én elmenek – aszongya –, akkor baj lesz, biztos!
– Mér? – aszongya. – Nem haragszik tán rád a kirá, Mátyás kirá?
Nem merte megmondani.
– Lehet, hogy haragszik, lehet, hogy – aszongya – nem haragszik. De azé nem vetem hátra a szavad, hát elmegyek!
Elment.
– De hozzá egy kis jó ződséget!
El is ment Bözsike. Beletett egy jó csomó ződséget a zsebibe. Mátyás kirá űtet figyelte, utóra hatta űtet, úgy intézte, hogy utóra maradjon. Mindegyiket megkutatta. Mikor ő kerűt utójára a sorra, ő vót az utósó, belenyút a zsebibe, kivette a zsebibű a ződséget.
– No – aszongya –, vigyed, kis menyecske, főzzé az uradnak jó levest!
Megszígyelte nagyon magát, hazament Bözsike. Elfakadt ríva, rítt ottan. Aszongya Mátyás kirá, mer ott vót:
– No, mi van?
– Mi van? – aszongya. – Híres Mátyás kirá, mondtam neked, szígyent csinát rajtam!
– Nem baj az – aszongya.
Hát má oszt Mátyás kirá nem bírta már tovább, memmonta oszt neki, hogy kicsoda ű, mé csináta ezt ővele. Memmutatta magát, oszt hazagyüttek. Éltek boldogan.
Eccer egy szamaras tót és egy teknős tót arra ment. Hát lepakoltak űk a kastély körű. A szamaras tótnak az egyik szamara hasas vót. Hát má kínjába hova bútt szegény, a teknősnek a teknője alá bútt elleni.
Felgyün reggel a nap. Azt mondja a teknős:
– Nézd, sógor, a teknőm – aszongya – szamarat ellett!
– A, olyan nincs! Az én szamaram hasas vót, a teknő alá bútt, és az ellett meg!
– Nem, nem! Az én teknőm ellette a szamarat!
Hát, nem tudtak ők megegyezni.
– Elmegyünk a királyho! Majd az memmondja, hogy kié lesz a szamár!
Bementek a kastélyba, a kirá bent vót a szobába. Bözsike kint vót a konyhában. Ott vót, a szakácsnék főztek. Ott vót a szakácsnék körű.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– A fensíges kirá hun van?
– Nincs itthon. Mit akarnak?
– A fensíges kirát keressük!
– A fensíges kirá elment – aszongya – követ nyúznyi.
– Hát, hogy lehet – aszongya – a követ nyúznyi?
– Hát maguk mit akarnak?
– Mink azé jöttünk, kérem szépen, hogy az én szamaram megellett. Hasas vót. És alábútt a teknő alá.
– Nem igaz, felséges kiráné! Az én teknőm ellette a szamarat!
– Magáé a szamár, magáé a teknő! Menjenek haza!
Ezt meg a Mátyás kirá mind hallotta. Nem helyeselte. Kimegy oszt Mátyás kirá, azt mondja Bözsikének:
– Maga lesz itt a memmondható a kastélyomná? A fejedelem? Maga dönt el mindent? Hanem, amit szeret, azonnal viheti magával, oszt menjen hazafelé! Tessék hazamenni!
– Rendben van!
Éppen ebédeltek. A borba tett álomport. Megebédelt Mátyás kirá, elaludt a bortul. Bözsike megfogatta négy béressel, és hazavitte a régi lakására.
Huzakszik Mátyás kirá, ébredezik. Aszongya:
– Hun vagyok én?
Aszongya a Bözsike:
– Hun vóná? Azt mondtad, amit a legjobban szeretek a házadná, hozzam el. Én téged szerettelek, téged hoztalak el!
Jászárokszállás (Szolnok megye)
