Kríza Ildikó gyűjtése

Mátyás helye az anekdotában
Kríza Ildikó


Vannak olyan Mátyás-mondák, amelyekben a hős paradox esetek szemtanúja, esetleg a fonák helyzet feloldója. Ezek közül az egyiket Gyulai Pál A tudós című verse tette ismertté az olvasni szeretők széles körében. A magát tudósnak tartó ember Mátyás előtt azzal hencegett, hogy a borsószemet a kulcslyukon áthajigálja. A király nagyra becsülte ezt a tudását, de a szokásos jutalomra váró látogatót most csupán egy véka borsóval ajándékozza meg elismerésképpen. A mondát paraszti hagyományban ritkán jegyezték fel, mégis vitathatatlan a folklór háttere. A nemzetközi összefüggések kutatói elsősorban Gyulai versének német eredetét keresték, de tudjuk, hogy a borst hajigáló művész a néphagyomány szerint Nagy Sándor udvarában járt; egy másik naplopó sok pénz reményében a pápánál mutatta be tudományát, de ott is, akárcsak Mátyásnál, dicsérő szavakon kívül bors vagy lencse volt a jutalma.
Az előzőnél sokkal népszerűbb a Mátyás lustáiról szóló anekdota, amelyet már Ráday Gedeon a 18. században Mátyás király nevéhez kapcsol. Nagyon sok változatban és sok-sok irodalmi feldolgozásban szerepel. Szólásainkban néha csak annyi áll: „No, induljatok, ti Mátyás lustái!”. Az anekdota szerint Mátyás összegyűjtötte országa leglustább embereit, hadd henyéljenek. Egyszer tűz ütött ki, és már a lángok érték a három lustát is, amikor az egyik megszólalt, talán el kellene menni, másik erre azt válaszolta, majd elvitet a király, mire a harmadik is megszólal, hogy „nem restellik azt a sok beszédet”. Más változat szerint Mátyásnak kellett igazságot tenni, melyik is a leglustább, aki a tűző napon fekszik, és nem megy az árnyékba, vagy az, aki eresz alá fekszik és a cseppenő eső megvakítja, vagy az, aki teli éléstár mellett éhen hal. Ez utóbbinak társai az összehasonlításban messzire viszik a kapcsolatot. A Grimm-mesék egyikében egy török annyira beleunt a munkába, hogy már a karját is restellte kinyújtani. Szegény volt, nem volt szolgája, aki enni adott volna neki, így majd éhen halt. Jött a hóhér, akit megkért, hogy akassza föl, mert nincs kedve dolgozni. A hóhértól megkérdi a basa, hogy mit vétett ez az ember, miért kell meghalnia. A hóhér elmondja a lusta ember kívánságát, mire a basa azt mondja, vidd el hozzám, ott van elég kétszersült, hadd egyen. Erre a török újból megszólal, hogy meg van-e puhítva, mert ha nincs, inkább csak menjünk tovább a vesztőhelyre.
A lustákról szóló mesék összefüggéseit keresve keleti és nyugati párhuzamokat bőven találni, mégis a szakember szerint a lusták hazája, igazi eldorádója keleten van. A tétlenség a földi dolgokból való kikapcsolódást jelenti, az erény magaslatait figyelve. A védikus szövegekben például olvasható, hogy a Véda által azok számára ajánlott életmód – kik az isteni törvényeket akarják követni – kétféle lehet, a tevékenység és a tétlenség; a tevékenység életet ad az embernek, a tétlenség biztosítja számára a halhatatlanságot. De a keresztény szemlélet sem idegenkedik ettől, hiszen a Bibliában Mária és Márta példája azt fejezi ki, hogy Márta serénykedése, munkája mit sem ér, Mária választotta a helyes utat, amikor egész napon át Jézus lábainál hallgatta tanításait.
A hallgató-verseny, a nem-beszélés motívuma sok keleti mesében megtalálható, de ez még nem mindig lustaság. A mesei háttér elkülönülése után a lustasági verseny, különösen két esetben, életveszélyben és testi-lelki szükségletekkel szemben nyilvánul meg. Ehhez harmadikként társul a nem-beszélés. Egy szanszkrit mesében egy miniszter felgyújtotta a koldusok csarnokát, hogy megtudja, kik a csalók, és kik a valóban segélyre szorulók. A koldusok között volt négy lusta is. Amikor az első észrevette a tüzet, megszólalt: „Miféle lárma ez?” A második ráfeleli: „Én azt hiszem, tűz van.” A harmadik pedig megkérdezte: „És senki sem takar be minket nedves ruhával?” A negyedik pedig rájuk szól: „Ugyan hallgassatok, ti csacsogók!” Ez az utóbbi mondat a Mátyás-anekdotának is jellemző eleme.
Figyelemre méltó az a vonás, hogy a magyar anekdota az európai párhuzamokra jellemző lustaságot és a nem-beszélést kombinálja, egy olyan típust alakítva ki, amely egyszerre kapcsolódik az ázsiai, főleg perzsa, török mesekincshez és a nyugat-európai anekdotákhoz.
A lustaságversenyről szóló anekdoták nyugat-európai formája a középkorban alakult ki. Ennek az egységesebb folklórnak létrejöttében nagy szerepe lehetett a Gesta Romanorumnak, mert történeteit évszázadokon át különböző nyelveken terjesztették. Ennek hatását is kétségtelenül magán viseli a rövid, frappáns szólásunk is: „Hogy nem röstell beszélni!”