Kóka Rozália gyűjtése

„Mátyáskám” - Utószó a második kiadáshoz
Kóka Rozália


Különös, titokzatos szeretet, vonzalom és érdeklődés ébredt bennem, már kora gyermekkoromban a Hunyadi-család iránt. Eleinte, természetesen, nem mint történelmi alakok, hanem mint mesebeli figurák ragadták meg képzeletemet.
Felnevelő kicsi falumban, a völgységi Felsőnánán, bukovinai székely atyafiságom, s mások is sok mesét, mondát, tréfát tudtak Mátyásról. Ezeket, úgy emlékszem, főként apám asztalosműhelyében, férfiaktól hallottam. Olykor, ha az eső beverte a mezőről az embereket, hatan-nyolcan is összegyűltek, a forgács- és politúrillatú, tágas helyiségben. Ki a gyalupad végén, ki a deszkarakásokon, ki a forgácsban telepedett le. Míg készültek a lőcsök, a küllők, a bölcsők, s olykor a koporsók is, a férfiak mesékkel, tréfákkal mulattatták egymást. Fel-felharsanó kacagásuk engem is gyakran odavonzott. Bizonyára nem sok ügyet vetettek rám, mert néha igen vaskos mesék is elhangzottak a jelenlétemben.
Egyszer aztán valaki elbeszélte Hunyadi László lefejezésének történetét. Azt, hogy háromszor sújtott nyakára a bakó, és csak akkor halt meg, s hogy akkor a törvény szerint, meg kellett volna kegyelmezniük neki, mégis megölték. Halottakat már 4-5 éves koromban, közelről is láttam a virrasztókban, nem is féltem tőlük, nem is sajnáltam őket. Az élethez hozzátartozott, hogy időnként valakik meghalnak. Ám Hunyadi László története megrendített. Akkor találkozhattam először azzal a fogalommal, hogy kivégzés. Nagyon megsirattam titokban Lászlót. Szilágyi Erzsébetet úgy képzeltem el, mint a falunkbéli, gyönyörű, evangélikus papnét, aki két ifjú gyermekét veszítette el egymás után, s talpig feketében, jajongva járta az utcákat.
Mátyás személye még sokáig közömbös volt számomra, pedig tanítottam, és a gyerekek is nagyon kedvelték a róla szóló meséket, az Igazmondó juhászt, a Kolozsvári bírót, meg az Egyszer volt Budán kutyavásárt. Arra, hogy egyszer mesekönyvet írjak, vagy szerkesszek a róla szóló mondákból, mesékből, tréfákból, soha nem gondoltam. Még akkor sem volt ilyen szándékom, amikor különböző minőségekben – mesemondó, néprajzi gyűjtő, gyermekújságíró, tévériporter – 1985 és 1989 között fel s alá járkáltam a Kárpát-medencében. Erdélyben, Moldvában, a Vajdaságban, Burgenlandban, a Felvidéken.
1988-ban jutottam el az al-dunai székelyekhez. Akkor láthattam először a ma is lenyűgöző nándorfehérvári várat, megrendülten lépegettem a tornyok, bástyák kövein, ahol hős Hunyadi János, a magyarok örök dicsőségére, legyőzte a törököket.
1987-ben Moldvában, a szállástörvény megszegése közben tetten értek, szállásadóimat, egy szegény sírásó családját, súlyos pénzbüntetéssel sújtották, így hát oda néhány évig nem mehettem. Ezután a szlovákiai magyarok falvait kerestem fel sorban, Dévénytől Ungig. Mátyusföldön, a Zobor-alján, Gömörben, egy tévéstáb külső munkatársaként öt riportfilm elkészítésében vettem részt. Különösen Gömörben, de másutt is sűrűn szóba került Mátyás király. Abban az időben, a Kisdobos című gyermeklap újságíró munkatársa voltam. Közeledett Hunyadi Mátyás halálának 500. évfordulója. Keresni akartam egy csodálatos Mátyás-mesét, egy nagyon-nagyon szépet, egy felemelőt! Olyat, ami méltó a nagy király emlékéhez, s a jeles évfordulóhoz.
Egyik volt falumbelit kerestem meg legelőször. Emlékeztem rá, hogy mennyi mesét, tréfát hallottam tőle gyermekkoromban. Most is nagyon sok minden eszébe jutott, de a tovatűnt évtizedek alatt a tréfái, meséi megkoptak, már csak a vázuk maradt. Másokat is kezdtem faggatni, amerre csak jártam. Majd a fellelhető összes mesegyűjteményt, régi Ethnográfiákat, magyarra fordított krónikákat néztem át. Valamennyi, Mátyásról szóló mesét, mondát, tréfát kigyűjtöttem. Volt olyan mese is, amiből harminc, negyven változat is összejött, de olyan is akadt, amiből csak másfelet találtam.
Egy 1903-as Ethnográfiában akadtam rá a Mátyás király lopni járt című, nagylélegzetű mesére. Elbeszélője, egy alföldi pásztorember bizonyára sokat katonáskodott, mert a meséjében az osztrák-magyar hadsereg valamennyi katonai szakszavát használta. Megtaláltam a keresett, eszményi, gyönyörű mesét is, a Mátyás király rózsát nyitó ostornyele címűt, több változatban is. Ezenkívül, akkor még csak egy, a választásról szóló mondát találtam.
Hamarosan, a több mint nyolcszáz szöveggel Visegrádra utaztam, bezárkóztam egy üdülő szobájába, s két hét alatt egybeszőttem a számos, különböző nyelvezetű, ép és töredékes változatot. Megszületett a Mátyás király rózsát nyitó ostornyele c. könyvem, amely hetvenkét mesét, mondát, tréfát tartalmaz.
Míg a meséket olvasgattam, formálgattam, szinte életre kelt számomra Mátyás király. Amikor esténként, pihenésül az egykori „csodapalota” romjai között sétálgattam, nem csodálkoztam volna, ha elém toppan őfelsége, eleven valóságában.
Gyulai Líviusz grafikusművész nagy kedvvel illusztrálta a meséket, s hamarosan jelentkeztem egy korábbi könyvem kiadójánál, hogy elkészült a mesekönyv.
A példányszám kérdésében vitába keveredtünk. Fejembe vettem, hogy „Mátyáskámat” tízezer példány alatt nem adom. Az igazgató maximum ötezerről akart tárgyalni. Én csak kötöttem az ebet a karóhoz. Az igazgató úr dühében felkiáltott:
– Hol él, ön, asszonyom? Mit képzel magáról?
Lassú mozdulatokkal felmarkoltam asztaláról a kéziratot s az illusztrációkat, hónom alá vettem a vaskos irattartót, s kilépegettem az ajtaján.
A Battyhány téren ballagtam szomorúan, hónom alatt a nagy iratköteggel. Egy volt munkatársam jött velem szembe, s kedvesen tudakolta, hogy mi bánt?
Elpanaszoltam, hogy hogy jártam a kiadómmal. Örömmel felkiáltott:
– Ó, de nagyszerű! A fehérváriak halálra keresnek egy jó kéziratot, ami Mátyás királlyal kapcsolatos!
Másnap a frissen alakult Út, Lap- és Könyvkiadó munkatársai elvitték a kéziratomat, és 1990 februárjában, a nagy székesfehérvári Mátyás-ünnepségekre negyvenötezer példányban megjelent a könyvem. Igaz, a nagy sietségben kimaradt belőle a felhasznált irodalom jegyzéke. Ezt ketten is szóvá tették.
Akkoriban lett vége Romániában a diktatúrának, lélegzett fel egy kicsit a kárpátaljai magyarság. Éhezték a magyar könyveket az ottani gyerekek. Könyvemet több ezer számra vitték ki különböző jótékonysági akciók keretében is, de kereskedelmi forgalomba is. Magam is elkísértem a Magyar Műveltség Szolgálat ajándékaként Beregszászba, Técsőre, Aknaszlatinára, Viskre, Váriba több száz példányt.
Azóta, ahol csak járok határon innen és túl, a meseműsorok után mindig akad egy-két gyerek, aki odajön hozzám és megkér, hogy dedikáljam a könyvét.
Egy ilyen alkalommal mellém sündörgött egy fiúcska, s kedvesen megkérdezte tőlem:
– A néni még él?
– Amint látod? – feleltem s egy szép virágocskát is kanyarintottam a könyvébe a nevem mellé.
Egy szentesi előadás után, egy nyolcéves forma kislány átölelt s azt mondta:
– Én úgy sajnálom Rozália nénit!
– Engem? Miért sajnálsz? – kérdeztem elképedve.
– Tessék mondani, miben halt meg Mátyás király?
– Úgy tudom, hogy megmérgezték – feleltem.
– Szegény, nagyon sajnálom! Nem is gondoltam volna, hogy Rozália néni volt a felesége.
2003. február 23-án lesz Mátyás király születésének 560. évfordulója. Ebből az alkalomból indítom útnak ezt az átdolgozott, és egy újabb, Mátyás királlyá választásáról szóló moldvai mondácskával bővült kötetet. Az „új” monda címe: A táltosgalamb, és Bosnyák Sándor néprajzi gyűjtő szívességéből jutottam hozzá.
A kötet címadó meséjét, s még néhány nagyon kedveset több százszor elmondtam az elmúlt esztendők alatt. Nemrégiben, amikor CD-felvételt készítettem legkedvesebb meséimből, mondáimból, s elővettem a könyvet is a felkészüléshez, elképedve láttam, hogy mennyire átalakultak a szövegek. Egyszerűbbekké, tisztábbakká, gördülékenyebbé, s több esetben rövidebbekké is váltak. Most ebben a formában adom közre őket.
A közelmúltban módom volt többször is meglátogatni Erdélyben Vajdahunyad várát, elolvastam jó néhány regényt, történeti munkát, meghallgattam számos kiváló előadást is Hunyadi Mátyásról. Még egy, a Hunyadiakat mindenáron deheroizálni szándékozó fércművön is átrágtam magam. Az én fényből és sárból, mesékből és valóságból formálódott Mátyás királyomon nem változtatott semmi. Ő nekem, az örökké dicső és igazságos nagy király.
Érd, 2003. február 4.