Kóka Rozália gyűjtése

Mátyás király és a kolozsvári bíró



Hol volt, hol nem volt, Kolozsváron élt egy kegyetlen bíró. Egyszer Mátyás királynak fülébe jutott, hogy ez a bíró mennyire sanyargatja a szegény népet. Mátyás király szerette a szegé-nyeket, pártolta őket. A gazdagokat gyűlölte, sokszor móresre tanította. Most hát, hamarjában Kolozsváron termett, hogy saját szemével győződhessen meg az igazságról. Álruhába öltözött, s rongyos gúnyájában leült a bíró házával szemben, egy hídra.
Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmed:
– Mit lopod itt a napot, te nagyorrú? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? – Nagyot húzott botjával Mátyás hátára.
– Mennyi a fizetség? – kérdezte Mátyás.
– Gyere a bíróhoz, az majd megmondja!
A bíró udvarában jobbágyok hordták a fát. Akit a hajdúk elöl-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát cipelni. A bíró a tornácon heverészett, onnan szemlélte a munkálkodást.
– Mi a fizetség, bíró úr, a fahordásért? – kérdezte Mátyás.
– Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! – mordult rá a bíró. – Takarodj fát hordani!
Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belevéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt:
– Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat!
– Hij, azt a hitvány, agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt! – adta ki a parancsot a bíró.
A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét, s huszonöt botütést mértek rá.
Szorította a fogát Mátyás, és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak.
Ahogy a deresről megszabadult, sietve sietett Budára. Hevítette a düh s a szégyen.
Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettel ismét Kolozsvárra látogatott.
A bíró alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom!
Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje:
– Sok szép fája van, bíró úr! – mondta a király. – Honnan szerezte be kegyelmed?
– Kedves jobbágyaim ajándéka – szerénykedett a bíró.
– S ki hordta be ezt a temérdek tüzelőt? – feszegette tovább a dolgot a király.
A bíró feszengett szorultságában, s azt mondta:
– Az itteni szegények szívességből behordták.
– Dobáljátok szét a farakásokat! – adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak. – Három hasábra ráírtam a nevemet, amikor három hete, én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek.
A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
Akkor a bíró térdre esett:
– Grácia fejemnek, felség!
– Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert a fizetségemet kértem. Népemet ingyen dolgoztattad! Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak.
Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték többet sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó. Mióta Mátyás meghalt, oda az igazság.