Kóka Rozália gyűjtése

Mátyás király és a szegény favágó



Egyszer Mátyás király, hogy, hogy nem, eltévedt egy erdőben. Leszakadt a nagy úri társaságtól, akikkel együtt vadászott. Ment erre is, ment arra is, de sehogy nem talált ki a rengetegből. Igen megörült, amikor rátalált egy rongyos favágóra.
– Segítsen az Isten, te favágó! – köszöntötte a király.
– Hát bizony jól tenné, ha megsegítene, mert igen rám férne egy kis segedelem – mondta a favágó.
– Van-e családod, jóember? – tudakolta a király.
– Van, hála Istennek. Hat fiam, s hat lányom van, uram.
– Szép fészekalja! – mondta elismeréssel a király.
– Sok a száj! – panaszkodott a favágó.
– Te, szegény favágó! Kivezetnél-e engem ebből az erdőből, mert egyedül sehogy nem találok ki?
– Nem érek én rá az urat vezetgetni.
– Jól megfizetem, csak vígy ki innen!
– Hát, az más! – mondta a favágó. Befogta a lovát, felültette Mátyást a szekerére, s elindultak ki az erdőből. Útközben megkérdezte a király:
– Mondd, jóember, valaha életedben jártál-e más vidéken?
– Nem én, uram. Soha, sehol nem jártam.
– Hát a királyt már láttad-e valaha?
– Nem én uram, soha nem láttam, de nagyon szeretném megérni, hogy láthassam.
– Na, most megláthatod! – mondta az öregnek Mátyás. – Most, amikor az erdőből kiérünk, ott rettentő sokan lesznek. Ott lesz a király is. Az emberek, amikor meglátják a királyt, mind lekapják a kalapjukat, egyedül a király lesz kalapban.
Ki is értek erre az erdőből. A tengernyi nép volt ott, amikor meglátták a királyt, mind lekapták a fejrevalójukat. Megszólalt a szegény favágó:
– Nézz oda uram! Mindenki hajadonfővel van, csak mi ketten vagyunk kalapban. Hát most melyikünk a király? Én vagy te?
– Hát egyikünk biztosan az! – felelte Mátyás, s jót nevetett az ember együgyűségén. Egy zacskó aranyat nyomott a markába fizetségül, amiért kihozta a rengetegből.