Kóka Rozália gyűjtése

Az okos lány



Mátyás király sokat járt-kelt az országban. Hol fényes hintón, hol rossz szekéren, hol gyalog. Egyszer, mikor éppen fényes kíséretével hajtatott át egy falun, a piac mellett ráhajtott egy nagy, félrevetett malomkőre. A hintaja kereke abban a minutumban összetörött. Bosszankodott Mátyás, kiszállt a hintóból. Meglátta, hogy a piactéren nagy sokadalom tülekedik. Odakiáltott nekik nagy mérgesen:
– Hol van a kendtek bírója?
– Én volnék az, kérem alássan – állt elő a megszeppent bíró.
– Micsoda gondatlanok kendtek? Az ember nekihajt az eldobált malomkőnek, s odavan a kereke! Hallja-e? Mire visszajövök, nekem hengeríttesse el onnan azt a követ, de meg is nyúzassa, mert ha nem, a fejével fizet! – mondta haragosan a király, s egy másik hintóval továbbhajtatott.
Nagy bánatba esett a bíró. Hát jól van, elhengeríteni csak elhengerítették az útból azt a malomkövet, de hogy a mennykőbe gondolta a király, hogy még meg is nyúzassa? Főtt a feje éktelenül, éjjel-nappal. Utoljára már enni se tudott.
– Édesapám, mi lelte kendet, hogy olyan nagyon töprenkedik? – kérdezte a bíró leánya.
– Ajjaj! Hagyd el leányom, nem fehérnépnek való az olyan gond, ami most az én fejemet búsítja – hárította el a lányát a bíró. A leány csak nem nyugodott, addig-addig kérlelte az apját, hogy végül a bíró csak kibökte, mi baja.
– Erre járt a minapában Mátyás király. Egy eldobált malomkőre ráhajtott, összetört a hintója kereke. Megparancsolta, hogy a követ takarítsuk el az útból, de még nyúzassam is meg, mert ha nem, hát a fejemet veszi – nyögte ki a bíró.
– Ugyan édesapám, emiatt kend egy cseppet se búslakodjon! Mikor jön a király? Majd én megfelelek neki.
– Holnap délre várjuk, jaj! Jaj, jaj, mi lesz? – sopánkodott a bíró. Nem nagyon bízott a lánya segítségében. Másnap délben megérkezett a király.
– Hol a bíró? – kérdezte kemény hangon. – Elhengeríttette-e azt az átkozott malomkövet? Megnyúzatta-e, ahogy parancsoltam?
– Én jöttem el apám helyett – állt elő takarosan a bíró lánya. – A követ elhengeríttettük, de megnyúzni meg nem nyúzathattuk. Előbb felséged vegye a malomkőnek a vérét! Ki látott már olyant, hogy előbb nyúzzanak meg valamit, s aztán vegyék a vérét!
A király erre nem tudott mit válaszolni. Otthagyta a falusiakat, de a lány éles elméje igen megtetszett neki.
Egy nap üzent a lánynak, hogy keresse fel a várában. A bíró lánya felkereste. Így szólt hozzá Mátyás király:
– Te leány, van énnekem százéves kenderkócom, fonjál nekem abból aranyfonalat!
Feleli a leány:
– Van az én apámnak ezerszáz esztendős sövénye, abból csináltasson nekem őfelsége aranyorsót, s akkor én megfonom az aranyfonalat!
Látta a király, hogy nem bír kifogni a leány eszén, de azért még egyszer megpróbálta:
– Hallod-e leányom! Van énnekem a padláson egy százesztendős, lyukas korsóm. Nem bírom használni, mert kifolyik belőle minden. Foltozd be nekem azt a korsót!
– Én szívesen, csak arra kérem felségedet, hogy fordíttassa ki a százesztendős korsaját! Ki látott már olyant, hogy valamit a színéről megfoltozzanak – felelte a leány.
Gondolta magában a király:
– Sokat jöttem-mentem az országban, de ennek a lánynak párját sehol nem találtam. Egy királynak éppen ilyen okos feleség való, el is veszem feleségül.
A Mátyás király nem sokat teketóriázott, megkérte a bírótól a lánya kezét. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.