Kóka Rozália gyűjtése

Mátyás király rózsát nyitó ostornyele



Valamikor, régen, úgy választották a királyokat, hogy a koronát felröpítették jó magosra, akinek a fejibe szállt, az lett a király. Igen ám, de a magyar koronának varázsereje vót, nem szállt akármilyen hitvány ember fejibe. Mindig annak a fejibe szállt, aki abban az időben a legjobban megérdemelte. Na, történt egyszer, hogy a magyarok kifogytak a királyukból, újat kellett választani.
Meghúzták Budán a harangokat, hogy jöjjenek a népek, mert röpítik a koronát. Na, vót ott tülekedés! Hercegek, grófok, válogatott cigánylegények lépték le egymás sarkát, siettek mind Budára, hogy ott legyenek, amikor röpítik a koronát.
Mindenki abba bizakodott, hogy a korona hátha éppen az ő fejébe száll.
Mátyás szegény szolgagyerek volt. Már kora hajnalba’ kiment szántani a gazdájával a tétényi határba. Hat ökörrel szántottak, s egyszer egy kicsi szolgálólány kihozta nekik az ételt. Azt mondja a gazda Mátyásnak:
– Matyi fiam, fogd ki az eke elől ezeket a szegény barmokat, hadd pihenjenek egy kicsit, s gyere, mi meg együk meg a reggelit! Mátyás kifogta az eke elől az ökröket, megfordította az ekét, s az eke vasáratette a fazekat, onnan kezdte eszegetni a paszulyt. Ahogy falatoztak, beszélgettek, egyszer csak azt mondja a gazda Mátyásnak:
– Te, Matyi fiam, nagy nap van ma! Ma Budán királyválasztás van. Vajon ki lesz a király?
Megszólalt csendesen Mátyás:
– Abból se lesz semmi, ha én ott nem leszek!
– Na, mér', hát ki lesz a király? Talán valamit megszimatoltál, avval a hosszú orroddal? – gúnyolódott a szolgálólány.
– Az lesz a király, aki ma vasasztalról eszik.
A gazda odapillantott az eke vasára, amin a Mátyás gyerek fazeka állt, s úgy elkezdett kacagni, hogy szinte kiesett a gatyájából.
– Ne bolondozz, gyerek! Tán csak nem te leszel?! Édes fiam, akkor leszel te király, amikor az ostorod nyele rózsát nyit!
Mátyás felállt, az ostora nyelét leszúrta a frissen szántott barázda oldalába, nagy léptekkel elindult Budára. Hát, mire odaérkezett, már javába röpítgették a koronát. A korona kerengett a Duna felett, kerengett, de senki fejére le nem szállt. Mikor Mátyás odaérkezett, a korona körül nagy fényesség támadt, halk muzsika kezdett szólani, s a korona szép csendesen leereszkedett. Már csak egy karnyújtásnyira volt a Mátyás gyerek fejétől, szegény Matyi megijedt, elkezdett hadonászni, a keze fejével félreütötte a keresztet a korona tetején. Hát, az úgy elferdült, hogy azóta se tudták kiegyenesíteni, de akárhogy hadonászott Mátyás, a korona mégiscsak a fejibe szállt. Akkor aztán a nép s a katonák ujjongni kezdtek:
– Éljen Mátyás király! Éljen Mátyás király! Az urak felhördültek:
– Mi, hogy? Hogy ez a retkes lábú, vászongatyás parasztkölyök legyen a mi királyunk?! Ezt nem hagyjuk annyiba'! Na, addig lármáztak, hogy Mátyás fejéről levették a koronát, újra próbát tettek, aztán harmadszor is felröpítették a koronát, s a korona harmadszor is a Mátyás fejibe szállt.
Akkor aztán nem vót micsinálni. Az urak is meghódoltak előtte. Mátyást nagy diadallal Budára kísérték, aranyos ruhába öltöztették, aranyos trónra ültették.
A gazda meg tovább szántott a tétényi határba’. Egyszer, ahogy megfordítja az ökröket, látja ám, hogy a Mátyás gyerek ostornyelének végén két kis levelecske bújt elő. Mereszti a szemeit, megy közelebb, hát az ostornyél végén már két kis ágacska hajladozott, s mire odaérkezett, az ostornyél végén egy szép szál rózsa ingadozott. Akkor, aztán, a gazda hagyott csapot, papot, szántást, ökröket, s ahogy a lába vitte, sietett ő is Budára. Hát, mire odaérkezett, már az ő szolgagyereke ült a trónon. A gazda Mátyás lábai elé vetette magát, hason csúszva esedezett, úgy kérte a bocsánatot:
– Bocsásson meg, felség, hogy reggel én úgy kikacagtam! – Mátyás nagyot nevetett, s azt mondta:
– Nincs semmi baj, gazduram, keljen fel! Csak azt árulja el nekem, honnan tudta meg, ilyen hamar, hogy én lettem a király?
– Onnan tudtam meg, felség, hogy az ostornyél, amit reggel leszúrt a barázda oldalába, rózsát nyitott.