Kríza Ildikó gyűjtése

Mátyás és Pogandzivcsi
Kapuszög (Ung megye)


Mikor Pogandzivcsi lakott a kamjanicai várban, akkor nagyon rossz dolguk volt a világon az embereknek.
Mikor a várat építették, minden gazdasszonynak édes tejet s tyúktojást kellett odavinnie, s abból csinálták a vakolatot, s a házat azzal falazták mész, homok és víz helyett. Vorocsovból is hordtak. Mikor a magyarok Ázsiából odamentek, már üresen találták a várat, s kijavították.
Ezt a Pogandzivcsit senki sem tudta onnét kiűzni, csak Mátyás király. Akkor még senki sem tudta, hogy valamikor király lesz. Orechovicán szolgált egy Galajda nevű kisorosz gazdánál. Együtt mentek szántani a mezőre. Amint szántanak – éppen akkor volt a királyválasztás. Sokan számítottak arra, hogy királlyá lesznek. A fiú azt mondta a gazdájának:
– Gazduram, gyerünk a koronázásra!
A gazda a földbe szúrta az ösztökét, s így szólt:
– No, ha ez az ösztöke kihajt addig, amíg egyet kerülünk, akkor fogom tudni, hogy kettőnk közül is lehet az egyik király.
Mire egyet kerültek, az ösztöke kihajtott, s csemete lett belőle. Felszedelődzködtek, s elmentek a koronázásra, ahol már folyt a választás. Elröpítették a koronát, s az repült, hogy akinek a fejére száll, az legyen a király. Hát, csak rászáll a korona arra a fiúra; a többi urak persze haragszanak. Háromszor volt ez a koronázás, s mindig csak reá szállt, de mégsem akarták megkoronázni, mert alacsony, szegény fickó volt, s hozzá még kisorosz. Erre aztán egy kovácshoz állt be szolgálatba. A kovács valahogy úgy fogta őt, hogy meglátta a vállát, s azon egy aranykereszt volt. Akkor a kovács így szólt:
– Én leszek a te szolgád, s nem te az enyém!
S attól az időtől fogva fegyvereket kovácsoltak – mert a kovács okos volt ám –, bajonetteket, kardokat s más egyebet csináltak, ami kell a háborúhoz.
Ekkor megint koronázás volt a városban. A korona akkor is reá szállott. Akkorra már úgy megnőtt, hogy úgy eszére, mint erejére nézve ugyancsak férfi lett. Pogandzivcsi még mindig a várban lakott, és senki sem tudta kiűzni. A várkapunál ágyúk voltak a falba illesztve – még most is ott vannak a rések –, a másik oldalról meg nem lehetett hozzáférni, mert egy magas hegyen álló sziklán volt építve, s aki onnan közeledett, megölte, és senkit a világon föl nem engedett. Mátyás már király lett, elnyerte a koronát, s háborúba kezdett Pogandzivcsivel.
Éjjel lovakat, ökröket, sertéseket, juhokat, kutyákat, libákat, tyúkokat, kacsákat szedett össze, s minden teremtményre csengőt kötött, s a hátukon gyertyát gyújtott. Az embereknek meghagyta, hogy töltsék meg a fegyvereket, s hogy éjfélkor úgy menjenek a hegy alá. Mindenféle hang keletkezett, mert minden állatnak más volt a hangja. Az emberek lövöldöztek, s úgy közeledtek. Ő megijedt, s azt hitte, hogy sok nép van ott. Aranybölcsője volt, s azt a kútba dobta. A kút felülről mérve éppen háromszáz öl volt; s minden kincsét abba hányta.
Pogandzivcsi aztán egy táltosra ült, s menekülni próbált, de Mátyás király egy másik táltoson utánafutott. Azok a lovak testvérek voltak, s így az első mindig megvárta az utána szaladót. S Mátyás egy erdőbe kergette a másikat, ahol igen nagy makkhullás volt, s Pogandzivcsi lova elcsúszott a makkon.
Pogandzivcsi megátkozta az erdőt, hogy ne teremjen több makkot. Amikor Mátyás utolérte, könyörögni kezdett:
– Neked nincs feleséged, nekem nincs uram, uralkodjunk együtt!
De Mátyás nem hajlott rá, hanem kihúzta a kardját, s levágta a fejét.
Ha ezt nem tette volna, ő öli meg Mátyást.
Feje hárommérföldnyire elugrált. Így lett nyugodalmuk az embereknek.
De ő Törökországból való volt, s ott megtudták, hogy meghalt. Mátyás király Törökországba ment valamit kikémlelni. Bement a török szultánhoz.
Így szólt hozzá a szultán:
– Honnan való vagy?
– Magyarországból.
– Hallottál valamit Mátyás királyról?
– Hallottam.
– Hát milyen az a Mátyás király?
– Akkurát olyan, mint én.
Mátyás király hegedülni is tudott, és hegedűvel ment a szultánhoz, és így folytatta:
– Hegedülni is úgy tud, mint én!
– Hej, csak kézre keríthetném! – felelte a szultán.
Felírta hát az ajtóra, hogy ő volt az. Mátyás eltávozott. Seregének azt mondta, hogy a határon várjon rá, míg ő a török szultánnál jár. De bizony őt, alighogy az ajtón kilépett, rögtön elfogták. Így szólt hozzá a szultán:
– Te ölted meg Pogandzivcsit, az én rokonomat?
– Igen.
– Én is lefejeztetlek vagy fölakasztatlak, ahogy akarod.
– Hát már csak akasztass föl!
– És hol akasztassalak föl?
– A határon.
– Jó, majd arccal a te Magyarországod felé fordíttatlak az akasztófán, hogy lássad, honnan jöttél.
A török szultán befogatott, s Mátyás királyt a szekérre tették, maga a szultán is feleségestől ült föl a kocsira, hogy halálát lássák. Mátyás király útközben egyre nevetett. A szultán megszólította:
– Mit nevetsz?
– Azon nevetek, hogy a lovak csak az első kerekeket húzzák, s hogy az utolsók meg utánok szaladnak.
A határra értek, beásták az akasztófát, s föl akarták akasztani Mátyást. Mátyás ekkor így szólt a török szultánhoz:
– Szabad-e utolsó órámban valamit kérnem?
– Szabad – felelte a szultán.
Erre Mátyás király háromszor sípjába fújt, ami katonái előtt azt jelentette:
– Gyorsan, gyorsan, barátaim, mert a halál mögöttem van!
Katonái megértették, mert közel voltak, s mihamar ott termettek, körülfogták a szultánt, s arra az akasztófára kötötték fel, amelyet Mátyásnak készített.
– Te akartál engem Magyarország felé fordítani – szólalt meg Mátyás –, most én fordítalak téged Törökország felé. A szekéren is azért nevettem, hogy én kénytelen voltam menni, de hogy te minek jöttél utánam? Most pedig nézz Törökország felé!
Azután Mátyás király seregével visszatért Magyarországra, s addig uralkodott, amíg meg nem halt. Feldúlta a huszti várat, feldúlta a királyhelmeci várat, feldúlta a szerednyei várat, feldúlta a kamjanicai várat, s azok most romokban hevernek. Aki nem hiszi, a maga szemével is meggyőződhetik róla, hogy úgy van. Különben ő megtartotta görög hitét, megtartotta a jámbor néppel együtt, s megvédte Magyarországot.