Kríza Ildikó gyűjtése

Mátyás a königsbergi erdőben
Brod (Morvaország)


Egykor régen, így beszélik a brodiak, Mátyás Olmütz felől nagy sereggel jött az országba, megfenyíteni Hradiste hűtelen polgárait. Javában ostromolta a várost és a klastrom alatt már nagy rést vágott a falakon, mikor váratlanul megjöttek a csehek. Bekerítették az ostromlókat, és hajnalban megtámadták. A meglepett csapatok nem tudtak ellenállni, rövid harc után megfutamodtak, menekültek Brod felé. Futott maga Mátyás is, mégpedig kíséret nélkül, gyalog, hogy fel ne ismerjék, rongyos szűrt akasztott a nyakába. A brodi „Königsberg” alján levő erdőbe menekült, ott töltötte az éjszakát és a rákövetkező napot. Estefelé ráakadt egy favágó, mikor hazafelé igyekezett Brod külvárosában levő kunyhójába. A király hozzácsatlakozott és rövid beszéd után éjjeli szállást kért. Simon Juda felé (október 28.) járt az idő, korai fagyok jelentkeztek, kint aludni már nem lehetett. A favágó eltévedt vándornak nézte és magával vitte, de nem nagyon szívesen, mert félt az asszonytól. Valóban, mikor beléptek, az asszony furcsa szemet vetett a hívatlan vendégre, és alig türtőztette magát, mikor ez egész otthonosan felült a tűzhelyre, és melegedni kezdett. A vacsora már készen volt, de az asszony nem hívta a kellemetlen idegent a közös tálhoz. A favágó restellte a dolgot, és hogy a vendég ne értse, csehül odaszólt az asszonynak:
– No még egy kis borsót, jusson a kopasznak is!
A király, mintha megértette volna, elmosolyodott, de nem mozdult, a gazda minden nógatására nem ült az asztalhoz, nem evett, csak szomorúan nézett a hamvadó tűzbe. Most már maga az asszony is megsajnálta a különös embert, nem küldte a padlásra aludni, hanem a szobában vetett neki ágyat, maga az urával a konyhában maradt. Mikor a tűzhely lángja elaludt, az asszony észrevette, hogy a szoba még világos. Belesett az ajtóhasadékon, mit csinál a vándor. Az ott ült az asztalnál viaszgyertya mellett, és valami „breviár”-ból imádkozott, vagy talán csak olvasott. Jobban nézi, hát látja, hogy a rongyos szűrt már levette, fényes ruhája, drága öve, nyakán aranyláncon drágaköves kereszt. Mintha egész más ember volna, alig ismert rá a kopott vándorra.
– Szent Isten! Ez valami nagy úr lehet – súgta oda az urának.
Belesett az is, és aggódva csóválta a fejét:
– Biz ez valami mágnás lesz, és te még azt a kis borsót is sajnáltad tőle! – korholta most az asszonyt.
Aggódva, sokáig virrasztottak, mi lesz majd reggel, hogyan békítsék ki a nagy urat. A gyertya még mindig égett. Az asszony újból belesett. A vendég karjára hajtott fejjel szunnyadt az asztalnál, előtte a tövig égett gyertya hamvadozott.
Alig hajnalodott, az öregek már felriadtak. A favágó azon tűnődött, mivel fogadja a későn ébredő urat, miképp kérje bocsánatát, és a vendég már előtte termett. Barátságosan jó reggelt kívánt, parolázott, és beszélgetni kezdett.
– Tudod-e, öregem – így szólt egyszerre –, hogy a házad ez éjjel királyi szállás volt? Mátyás vagyok, urad és királyod. Jól találtam magam, még egy kissé nálatok maradok. De most siess a főbíróhoz, mondd meg neki, és parancsolom, jöjjön azonnal ide!
A favágó alig tudott szóhoz jutni. Ilyen kitüntetés, az ő vendége a király! Eszébe jutott megint az asszony tegnapi eljárása. A király, mintha megérezte volna, mosolyogva fordult az asszonyhoz, és kedélyesen beszélgetni kezdett vele. Tehát nem haragszik, gondolta a gazda, az asszony majd kivágja magát. Már loholt a főbíróhoz, a gőgös, gazdag cserzővargához, átadni a király parancsát. Ott találta a főbírót műhelyében, a cserzőkádnál, javában emelgette kifelé a bőröket. Ismerte a szegény favágót, alig fogadta üdvözletét, az üzenetre meg éppen felkacagott.
Hogy a király a favágóhoz szálljon, mikor itt van a gazdag polgárok sora.
– Felültettek, öreg! Mondd meg a királyodnak, most nem érek rá, munkában vagyok, de szívesen látom, ha idejön! Eredj!
A favágó bódultan támolygott hazafelé, még nagyobb zavarban volt, mint reggel a találkozás előtt. Miképpen adja át a durva üzenetet, mi lesz, ha megharagszik a király? Ott őgyelgett a kunyhó előtt, és nem mert belépni. De a király észrevette és behívta. A válasz hallatára éktelen haragra lobbant, de csakhamar erőt vett magán. Újból elküldte az öreget, és csak annyit üzent: jöjjön a főbíró azonnal, mert baj lesz!
Mire a favágó odaért a főbíró házához, már huszárok száguldoztak az utcákon, keresték a királyt. Most már észbe kapott a főbíró is, hátha igaza volt a favágónak. És amikor újból látta jönni, úgy megijedt, hogy azon mocskosan, amint volt a műhelyben, feltűrt ingujjal akart rohanni a királyhoz. Szerencsére az asszonya kerek köpenyt vetett rá. Így lépett a király elé; ott a favágó udvarán, fényes magyar urak között. Hebegett, akadozott, bocsánatot akart kérni jóhiszeműen elkövetett mulasztásáért, de a király leintette. Elrendelte neki, intézkedjék az érkező csapatok élelmezéséről, elszállásolásáról, és megint az urakhoz fordult, a gőgös főbírót szóra sem érdemesítette tovább. Ezalatt híre futott a városban a király látogatásának, a polgárság és a tanács urai igyekeztek ünneplőben a kis kunyhó felé. A főbíró is hamarosan eleget tett a parancsnak, és most már kiöltözve járult a király elé hódolni.
A szenátorokat kegyesen is fogadta a király, de a főbírót most sem vette észre, sőt mikor együtt voltak valamennyien, parancsul kiadta, hogy azonnal új főbírót válasszanak, jövőre pedig, büntetésül az engedetlenségért és a királyi tekintélyt sértő mocskos ruháért, a városban cserzővargát soha többé főbírói székbe emelni nem szabad. Erre a tanácsurak maguk és utódaik nevében megesküdtek, és a király pecsétes levelet adott e tilalomról.
Ezután vendéglátó gazdájához fordult és kérdezte, mi jutalmat kér szolgálatáért, bármit kíván, a király teljesíti. Az öregek összenéztek, mit kérjenek? Gyermekeik nincsenek, holtig már csak elkínlódhatnak.
– Ezt a kis földet, felséges uram, itt a ház körül – vágta ki az asszony végül.
– Meglesz – mondja a király –, hát más nem kell?
– De, ha már földünk lesz – toldja tovább a favágó –, ezért ne fizessünk adót!
– Jól van, öreg, az is teljesül, most nesze, ráadásul egy marék arany, jó lesz az új gazdaságba!
A kis birtokról aztán szabadalmas írást adott a király, és elbúcsúzott a boldog öregektől...