Mesék Mátyás királyról

Kríza Ildikó gyűjtése

A Mátyás-folklór jelentősége
Kríza Ildikó


A századok irodalmának és szájhagyományának máig fennmaradt alkotásai alapján úgy látjuk, hogy a 16. században, közvetlenül az erőskezű, rettegett uralkodó halála után, a humanizmus szellemében születtek az első mondák, énekek. A magyar népköltészetben meglévő történeti énekek a századok múlásával kikoptak a szájhagyományból, de egykori meglétüket bizonyítja Zrínyi Miklós 17. századbeli feljegyzése Mátyás hőstetteit méltatva:
     Mikor magyar király zászlaját látá,
     Jó lovának száját futni bocsátá.
A művészetet, irodalmat ismerő, azt művelő, az ország szellemi elitjéhez tartozó költő bizonyára azért tartotta feleslegesnek közölni az ének többi részét, mert az közszájon forgott, mindenki által ismert volt. A történeti énekek, dicsőítő versek a 18. századig részét képezték a magyar közműveltségnek. E nélkül nem kerülhetett volna ponyvára Veszelszki Antal éneke Budán 1776-ban. Ez a költészeti ág később mégis eltűnt. A Mátyáshoz kapcsolódó hősénekek csak a szerb-horvát szájhagyományban maradtak fenn.
A Mátyás-tradíció másik fontos háttere a középkortól divatos, egész Európában terjedő anekdotahagyomány. Ennek előzményeit Galeotto által feljegyzett bölcs mondások valószínűsítik. A magyar költészetben már a reneszánsz idején terjedő trufa, tréfás mese, anekdota Mátyás halála után kapcsolódott a király személyéhez. A török, arab, szanszkrit eredetű mesék, anekdoták és a nyugat-európai írásbeliség által terjesztett tréfás epikumok egyaránt megjelentek a magyar műveltségben. A 18. század végétől, a felvilágosodás korától pedig egyre több bizonyíték van a Mátyás-hagyomány tudatos gazdagítására. Az 1800-as évek kezdetétől, a paraszti műveltség tudatos regisztrálásának első idejéből tudjuk, hogy a Mátyás-mondák ebben a közösségben is számottevőek voltak. Azóta népszerűségük töretlen. Az írásos kultúra és a szájhagyomány összekapcsolódása éppen a Mátyás-hagyomány terén bizonyítható a legsokoldalúbban.