Mesék Mátyás királyról

Kríza Ildikó gyűjtése

Mátyás halála
Szlovén ballada


(részlet)

Mi fehérlik ott a síkon?
Celje lesz az! Celje bizony!
Takaros és vidám város;
közepén egy hárs; magányos.
Ágy van vetve árnyékába;
fejtől néhány puha párna;
lepedeje, cihavége
mosva vannak hófehérre;
a dunyhája, terítője
drága török szálból szőve.

Napvilágnál ki nyög benne?
Mátyás király őkegyelme!
Szép dobosné után mászkált,
míg a dobos bosszút nem állt;
megleste és úgy megdöfte,
talán sosem varrják össze.
Most itt fekszik; inge, ágya
vértől szennyes paplan, párna.

Mondja Mátyás nővérének:
„Édes húgom! Nézd meg,
kérlek; piros-e a szívem sebe,
vagy szederjes és fekete?
Hogyha piros, tüstént fusson
valaki a medikushoz
orvosságért, gyógyfüvekért!
De ha sötét a seb szája;
küldj az utolsó kenetért,
mert meghalok nemsokára!”

– „A szívedig van bevágva
s fekete a sebed, bátya!
Látod, király, jobb lett volna
hallgatnod az okos szóra,
s nem mászkálnod szoknyák után!’

„Sebaj, sebaj, édes húgám!
Csak bár annyi erőt adna
még egyszer az ég irgalma,
hogy kissé ki tudjak nézni
a faluba menyecskézni!”

Nem úgy lett; szavának vége
ráforrott a gégéjére.
S Celje összes harangjai
húzatlan kezdtek kongani;
Sempeternek fehér tornya
öt haranggal siratozta.