Kóka Rozália gyűjtése
Mióta nem választanak cserzővargát főbírónak?
Egykor, régen – így beszélik a brodiak – Mátyás Olmütz felől jött az országba, megfenyíteni Hradiste hűtlen polgárait.
Javában ostromolta a várost, és a klastrom alatt már nagy rést vágott a falakon, amikor váratlanul megjöttek a csehek. Bekerítették az ostromlókat, és hajnalban megtámadták. A meglepett csapatok nem tudtak ellenállni. Rövid harc után megfutamodtak, menekültek Brod felé. Futott maga Mátyás is, mégpedig kíséret nélkül, gyalog. Hogy fel ne ismerjék, rongyos szűrt akasztott a nyakába. A brodi erdőbe menekült, ott töltötte az éjszakát és a rá következő napot.
Estefelé ráakadt egy favágó, mikor hazafelé igyekezett a Brod külvárosában levő kunyhójába. A király hozzácsatlakozott, és rövid beszélgetés után, éjjeli szállást kért. Simon-Júda felé (október 28.) járt az idő. Korai fagyok jelentkeztek, kint aludni már nem lehetett. Mátyást a favágó eltévedt vándornak nézte, és magával vitte, de nem nagyon szívesen, mert félt az asszonyától.
Valóban, amikor beléptek, az asszony furcsa szemet vetett a hívatlan vendégre. Alig bírta türtőztetni magát, mikor az, egész otthonosan, felült a tűzhelyre és melegedni kezdett.
A vacsora már készen volt, de az asszony nem hívta a kellemetlen idegent a közös tálhoz. A favágó restellte a dolgot, és hogy a vendég ne értse, csehül odaszólt az asszonynak:
– No, még egy kis borsót, jusson a kopasznak is!
A király mintha megértette volna, elmosolyodott, de nem mozdult. A gazda minden nógatására sem ült az asztalhoz. Nem evett, csak szomorúan nézett a hamvadó tűzbe. Most már az asszony is megsajnálta a különös embert. Nem küldte a padlásra aludni, hanem a szobában vetett neki ágyat. Ő az urával a konyhában maradt. Mikor a tűzhely lángja elaludt, az asszony észrevette, hogy a szobában még világos van. Belesett az ajtóhasadékon, hogy mit csinál a vándor? Látta, hogy az idegen ott ül az asztalnál, égő viaszgyertya mellett, és valami könyvből imádkozik, vagy talán csak olvas. Jobban megnézte, hát látta, hogy a rongyos szűrét levetette. Fényes a ruhája, drága az öve, a nyakában aranyláncon drágaköves kereszt.
– Szent isten, ez valami nagyúr lehet! – súgta oda az urának. Belesett az ura is, és aggódva csóválta a fejét:
– Biz ez valami mágnás lehet, és te még azt a kis borsót is sajnáltad tőle! – korholta az asszonyt. Aggódva, sokáig virrasztottak:
– Mi lesz majd reggel? Hogyan békítsék ki a nagyurat?
A gyertya még mindig égett. Az asszony újból belesett. A vendég karjára hajtott fejjel szunyókált az asztalnál. Előtte a tövig égett gyergya csonkja pislákolt.
Alig hajnalodott, de az öregek már felriadtak. A favágó azon tűnődött, mivel fogadja az urat? Miként kérje bocsánatát és elnézését?
A vendég kilépett a szobából. Barátságosan jó reggelt kívánt, parolázott és beszélgetni kezdett.
– Tudod-e öregem, hogy a házad, ez éjjel királyi szállás volt? Mátyás vagyok, urad és királyod. Jól pihentem nálatok. Egy kicsit még itt maradok. Menj, siess a főbíróhoz, mondd meg neki, én parancsolom, jöjjön azonnal ide!
A favágó alig tudott szóhoz jutni:
– Ilyen kitüntetést! Az ő vendége a király!
Eszébe jutott megint az asszony tegnapi viselkedése, elkomorodott. A király megérezte az aggodalmát, ezért mosolyogva fordult az asszonyhoz és kedélyesen beszélgetni kezdett vele.
– Tehát nem haragszik – gondolta a gazda. – Az asszony majd valahogy kivágja magát.
Már loholt is a főbíróhoz, a gőgös, gazdag cserzővargához, a király üzenetével.
A főbírót ott találta a műhelyében, a cserzőkádnál. Javában emelgette ki a bőröket a léből. A főbíró ismerte a szegény favágót, alig fogadta a köszönését. Amikor meghallotta a király üzenetét, hangos kacajra fakadt:
– Hogy a király éppen hozzád, egy rongyos favágóhoz szálljon, amikor itt van a gazdag polgárok sora? Felültettek téged, öreg! Valami jöttmentet néztél te királynak. Mondd meg a királyodnak, most nem érek rá, munkában vagyok, de szívesen látom, ha idejön. Eredj!
A szegény öreg bódultan támolygott hazafelé, még nagyobb zavarban volt, mint reggel, a találkozáskor. Miképpen adja át a durva üzenetet? Mi lesz, ha megharagszik a király? Ott őgyelgett a kunyhója előtt, és nem mert belépni. Mátyás észrevette és behívta:
– Miért nem akarsz bejönni? Mit mondott a főbíró? – kérdezte a rémült favágót.
Az öreg elbeszélte, hogy járt a bírónál. Mátyás király éktelen haragra lobbant, de csakhamar erőt vett magán. Újból elküldte az öreget és csak annyit üzent a főbírónak:
– Jöjjön azonnal, mert baj lesz!
Mire a favágó odaért a főbíró házához, már huszárok száguldoztak az utcákon, keresték a királyt. Most már észbe kapott a főbíró is:
– Hátha igaza volt a favágónak?
Mikor meglátta, hogy az öreg ismét belépett a kapuján, úgy megijedt, hogy azon mocskosan, amint dolgozott a bőrökkel, rohanni kezdett a királyhoz. A felesége futtában utolérte, s egy kerek köpenyt akasztott a nyakába. Így lépett a király elé, ott a favágó udvarán. Akkor már fényes magyar urak fogták körül Mátyást. A főbíró hebegett, makogott, bocsánatot akart kérni, de a király leintette. Elrendelte neki, hogy intézkedjék az érkező csapatok élelmezéséről, elszállásolásáról. Ezután az urakhoz fordult, a gőgös főbírót semmibe vette, szóra se méltatta többé.
A városban híre futott, hogy itt van a király. A polgárok, a tanács urai mind igyekeztek elé járulni. A sok, ünneplős polgár ott tolongott a kis kunyhó udvarán.
A főbíró intézkedett a királyi parancs ügyében, s ő is sietett, most már kiöltözve a király elé, hódolni.
A szenátorokat, minden rendű és rangú polgárokat kegyesen fogadta a király, de a főbírót szóra se érdemesítette. Amikor valamennyien együtt voltak, parancsba adta, hogy azonnal válasszanak új főbírót. Így szólt az egybegyűltekhez:
– Örökre meghagyom, hogy büntetésül az engedetlenségért és a királyi tekintélyt sértő, mocskos ruháért, a városban soha többé cserzővargát főbírónak ne válasszanak!
A tanácsos urak a maguk és utódaik nevében erre megesküdtek. A király pecsétes levelet adott a tilalomról. Ezután az öreg favágóhoz és a feleségéhez fordult:
– Milyen jutalmat kértek a szállásért? Amit kértek, megadom.
Az öregek összenéztek. A favágó megszólalt.
– Mit kérjünk? Gyermekeink nincsenek. Kettecskén már eléldegélünk azzal, amink van.
A felesége azt mondta:
– Felséges királyom, ezt a kis földecskét add nekünk, ami a házunk körül van!
– Meglesz! – mondta a király.
– Uram, ha már nekünk adtad a földet, kérlek, igazítsd úgy, hogy ne kelljen adót fizetnünk érte! – toldotta meg az öreg.
– Jól van öreg, az is teljesül. Most nesze, itt ez a marék pénz, jó lesz az új gazdasághoz – mondta a király. A kis birtokról adománylevelet állított ki, s elbúcsúzott az öregektől.
A városban soha többé nem választottak cserzővargát bírónak.
Egykor, régen – így beszélik a brodiak – Mátyás Olmütz felől jött az országba, megfenyíteni Hradiste hűtlen polgárait.
Javában ostromolta a várost, és a klastrom alatt már nagy rést vágott a falakon, amikor váratlanul megjöttek a csehek. Bekerítették az ostromlókat, és hajnalban megtámadták. A meglepett csapatok nem tudtak ellenállni. Rövid harc után megfutamodtak, menekültek Brod felé. Futott maga Mátyás is, mégpedig kíséret nélkül, gyalog. Hogy fel ne ismerjék, rongyos szűrt akasztott a nyakába. A brodi erdőbe menekült, ott töltötte az éjszakát és a rá következő napot.
Estefelé ráakadt egy favágó, mikor hazafelé igyekezett a Brod külvárosában levő kunyhójába. A király hozzácsatlakozott, és rövid beszélgetés után, éjjeli szállást kért. Simon-Júda felé (október 28.) járt az idő. Korai fagyok jelentkeztek, kint aludni már nem lehetett. Mátyást a favágó eltévedt vándornak nézte, és magával vitte, de nem nagyon szívesen, mert félt az asszonyától.
Valóban, amikor beléptek, az asszony furcsa szemet vetett a hívatlan vendégre. Alig bírta türtőztetni magát, mikor az, egész otthonosan, felült a tűzhelyre és melegedni kezdett.
A vacsora már készen volt, de az asszony nem hívta a kellemetlen idegent a közös tálhoz. A favágó restellte a dolgot, és hogy a vendég ne értse, csehül odaszólt az asszonynak:
– No, még egy kis borsót, jusson a kopasznak is!
A király mintha megértette volna, elmosolyodott, de nem mozdult. A gazda minden nógatására sem ült az asztalhoz. Nem evett, csak szomorúan nézett a hamvadó tűzbe. Most már az asszony is megsajnálta a különös embert. Nem küldte a padlásra aludni, hanem a szobában vetett neki ágyat. Ő az urával a konyhában maradt. Mikor a tűzhely lángja elaludt, az asszony észrevette, hogy a szobában még világos van. Belesett az ajtóhasadékon, hogy mit csinál a vándor? Látta, hogy az idegen ott ül az asztalnál, égő viaszgyertya mellett, és valami könyvből imádkozik, vagy talán csak olvas. Jobban megnézte, hát látta, hogy a rongyos szűrét levetette. Fényes a ruhája, drága az öve, a nyakában aranyláncon drágaköves kereszt.
– Szent isten, ez valami nagyúr lehet! – súgta oda az urának. Belesett az ura is, és aggódva csóválta a fejét:
– Biz ez valami mágnás lehet, és te még azt a kis borsót is sajnáltad tőle! – korholta az asszonyt. Aggódva, sokáig virrasztottak:
– Mi lesz majd reggel? Hogyan békítsék ki a nagyurat?
A gyertya még mindig égett. Az asszony újból belesett. A vendég karjára hajtott fejjel szunyókált az asztalnál. Előtte a tövig égett gyergya csonkja pislákolt.
Alig hajnalodott, de az öregek már felriadtak. A favágó azon tűnődött, mivel fogadja az urat? Miként kérje bocsánatát és elnézését?
A vendég kilépett a szobából. Barátságosan jó reggelt kívánt, parolázott és beszélgetni kezdett.
– Tudod-e öregem, hogy a házad, ez éjjel királyi szállás volt? Mátyás vagyok, urad és királyod. Jól pihentem nálatok. Egy kicsit még itt maradok. Menj, siess a főbíróhoz, mondd meg neki, én parancsolom, jöjjön azonnal ide!
A favágó alig tudott szóhoz jutni:
– Ilyen kitüntetést! Az ő vendége a király!
Eszébe jutott megint az asszony tegnapi viselkedése, elkomorodott. A király megérezte az aggodalmát, ezért mosolyogva fordult az asszonyhoz és kedélyesen beszélgetni kezdett vele.
– Tehát nem haragszik – gondolta a gazda. – Az asszony majd valahogy kivágja magát.
Már loholt is a főbíróhoz, a gőgös, gazdag cserzővargához, a király üzenetével.
A főbírót ott találta a műhelyében, a cserzőkádnál. Javában emelgette ki a bőröket a léből. A főbíró ismerte a szegény favágót, alig fogadta a köszönését. Amikor meghallotta a király üzenetét, hangos kacajra fakadt:
– Hogy a király éppen hozzád, egy rongyos favágóhoz szálljon, amikor itt van a gazdag polgárok sora? Felültettek téged, öreg! Valami jöttmentet néztél te királynak. Mondd meg a királyodnak, most nem érek rá, munkában vagyok, de szívesen látom, ha idejön. Eredj!
A szegény öreg bódultan támolygott hazafelé, még nagyobb zavarban volt, mint reggel, a találkozáskor. Miképpen adja át a durva üzenetet? Mi lesz, ha megharagszik a király? Ott őgyelgett a kunyhója előtt, és nem mert belépni. Mátyás észrevette és behívta:
– Miért nem akarsz bejönni? Mit mondott a főbíró? – kérdezte a rémült favágót.
Az öreg elbeszélte, hogy járt a bírónál. Mátyás király éktelen haragra lobbant, de csakhamar erőt vett magán. Újból elküldte az öreget és csak annyit üzent a főbírónak:
– Jöjjön azonnal, mert baj lesz!
Mire a favágó odaért a főbíró házához, már huszárok száguldoztak az utcákon, keresték a királyt. Most már észbe kapott a főbíró is:
– Hátha igaza volt a favágónak?
Mikor meglátta, hogy az öreg ismét belépett a kapuján, úgy megijedt, hogy azon mocskosan, amint dolgozott a bőrökkel, rohanni kezdett a királyhoz. A felesége futtában utolérte, s egy kerek köpenyt akasztott a nyakába. Így lépett a király elé, ott a favágó udvarán. Akkor már fényes magyar urak fogták körül Mátyást. A főbíró hebegett, makogott, bocsánatot akart kérni, de a király leintette. Elrendelte neki, hogy intézkedjék az érkező csapatok élelmezéséről, elszállásolásáról. Ezután az urakhoz fordult, a gőgös főbírót semmibe vette, szóra se méltatta többé.
A városban híre futott, hogy itt van a király. A polgárok, a tanács urai mind igyekeztek elé járulni. A sok, ünneplős polgár ott tolongott a kis kunyhó udvarán.
A főbíró intézkedett a királyi parancs ügyében, s ő is sietett, most már kiöltözve a király elé, hódolni.
A szenátorokat, minden rendű és rangú polgárokat kegyesen fogadta a király, de a főbírót szóra se érdemesítette. Amikor valamennyien együtt voltak, parancsba adta, hogy azonnal válasszanak új főbírót. Így szólt az egybegyűltekhez:
– Örökre meghagyom, hogy büntetésül az engedetlenségért és a királyi tekintélyt sértő, mocskos ruháért, a városban soha többé cserzővargát főbírónak ne válasszanak!
A tanácsos urak a maguk és utódaik nevében erre megesküdtek. A király pecsétes levelet adott a tilalomról. Ezután az öreg favágóhoz és a feleségéhez fordult:
– Milyen jutalmat kértek a szállásért? Amit kértek, megadom.
Az öregek összenéztek. A favágó megszólalt.
– Mit kérjünk? Gyermekeink nincsenek. Kettecskén már eléldegélünk azzal, amink van.
A felesége azt mondta:
– Felséges királyom, ezt a kis földecskét add nekünk, ami a házunk körül van!
– Meglesz! – mondta a király.
– Uram, ha már nekünk adtad a földet, kérlek, igazítsd úgy, hogy ne kelljen adót fizetnünk érte! – toldotta meg az öreg.
– Jól van öreg, az is teljesül. Most nesze, itt ez a marék pénz, jó lesz az új gazdasághoz – mondta a király. A kis birtokról adománylevelet állított ki, s elbúcsúzott az öregektől.
A városban soha többé nem választottak cserzővargát bírónak.
