Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király és a bacsó
Egyszer Mátyás király felöltözött vándordiáknak. Elindult, hogy széjjelnézzen a pusztában, lássa, hogy élnek a pásztornépek. Egy tanya közelében ráesteledett. Nagyon elfáradt a járkálásban, cudarul meg is éhezett. Gondolta, bekopogtat a tanyába, szállást kér éjszakára. Erősen remélte, hogy valami ennivalóval is megkínálják.
A tanyában egy juhos gazda, egy bacsó élt a feleségével meg két bojtárjával. Éppen vacsorához készülődtek. Mátyás illendően köszönt:
– Jó estét, bacsó gazda! Rám sötétedett, el is fáradtam, meg is éheztem. Adnál-e szállást éjszakára, meg valami ennivalót?
– Hozott isten, öcsém! Gyere, ülj az asztal mellé! Szereted a birkahúst?
– Szeretem, szeretem, nagyon is szeretem! – örvendezett Mátyás, és az asztal mellé telepedett.
A bacsóné, egy nagy tálban, az asztalra tette a jó birkapaprikást.
– Vegyél fiam – biztatta a bacsó -, te vagy a vendég!
Mátyás elfelejtette, hogy nem odahaza van. Meglátott egy szép nagy darab húst a gazda előtt, átnyúlt a villájával a tál felett, s kiemelte. A bacsó az ólomnyelű villájával akkorát sózott a kezére, hogy a királynak szikrát hányt a szeme.
– Magad elől vegyél komám, nem tudod mi a becsület? Mindenki maga elől vegyen a tálból!
Mátyás nem szólt semmit, de igen rosszul esett neki a dolog. Megvacsoráztak, aztán sokáig beszélgettek. Tudakolta a király, hogy s mint megy errefelé az élet. Aztán helyet igazítottak neki az egyik sarokban, hogy aludja ki magát.
Mátyás sokáig nem tudott elaludni, gondolkodott azon, amit hallott, látott. Csudára tetszett neki, hogy a bacsó hogy tart rendet a maga portáján. Eszébe jutott, hogy Budán a nagyurak, hogy vájkálnak egymás előtt a tálban. Elkelne azoknak is egy kis eligazítás.
Reggelre Mátyás jól kipihente magát, megreggeliztek, de Mátyás már nem nyúlkált más elé az ételben.
Mikor indulni akart, elővette a pénzét.
– Mennyivel tartozom gazduram? – kérdezte a bacsótól.
– Tedd csak el fiam azt a pénzt! Jobban kell az egy deáknak, mint nekem. Isten áldjon, járj szerencsével!
Harmadnapra pecsétes levelet hozott egy futár, hogy a bacsó ekkor s ekkor jelenjen meg a király előtt. Megijedt a bacsó, nem tudta elképzelni, mi dolga lehet vele a királynak. Mit volt mit tenni? A parancs, az parancs. Összeszedelőzködött nagy búsan, s felment Budára.
Amikor bevezették a palotába, s meglátta a királyt, mindjárt megismerte: Ez volt a nagyorrú diák, akinek a kezére ütött. Lekapta a kucsmáját, s térdre borult Mátyás előtt:
– Felséges királyom, irgalom fejemnek! – esedezett.
– Kelj fel bacsó, s ne félj semmitől! Te nekem szállást adtál, megvendégeltél, s tisztességre tanítottál. Nem fogadtál el semmit ezek fejében. Meg akarlak jutalmazni, de előbb, adj egy leckét az uraknak is a becsületből. Tégy úgy, ahogy otthon tettél velem!
Mátyás király levágatott három, szép, kövér birkát, s a bacsó jó paprikásan megkészítette. Leültek egy nagy asztalhoz ebédelni. Középen Mátyás, mellette a bacsó, és körben az urak.
Mikor a szolgák behozták a tálakat, s letették az asztalra, az urak összevissza nyúlkáltak egymás előtt az ételbe.
Amikor az egyik úr a bacsó elől kiemelt egy jókora darab húst, az nem sokat teketóriázott, nagyot vágott az úr kezére az ólmos nyelű villájával.
Az úr lélegzete elállt:
Nahát, még ilyet! Hogy egy bacsó rávág az ő kezére? Kikapta a kardját a hüvelyéből, hogy abban a helyben miszklikbe vagdalja a bacsót.
– Állj! Nem addig van az! – kiáltott Mátyás király. – Engem is ez a derék ember tanított meg az emberségre. Illő, hogy ti is megtanuljátok: ha közös tálból esztek valakivel, mindenki csak maga elől vegyen az ételből!
Bosszankodtak az urak, hogy egy semmi bacsó így megszégyenítette őket.
Mátyás király bőségesen megjutalmazta a juhos gazdát, aranyos hintón ment haza a pusztára, társzekér vitte utána az aranyat.
Egyszer Mátyás király felöltözött vándordiáknak. Elindult, hogy széjjelnézzen a pusztában, lássa, hogy élnek a pásztornépek. Egy tanya közelében ráesteledett. Nagyon elfáradt a járkálásban, cudarul meg is éhezett. Gondolta, bekopogtat a tanyába, szállást kér éjszakára. Erősen remélte, hogy valami ennivalóval is megkínálják.
A tanyában egy juhos gazda, egy bacsó élt a feleségével meg két bojtárjával. Éppen vacsorához készülődtek. Mátyás illendően köszönt:
– Jó estét, bacsó gazda! Rám sötétedett, el is fáradtam, meg is éheztem. Adnál-e szállást éjszakára, meg valami ennivalót?
– Hozott isten, öcsém! Gyere, ülj az asztal mellé! Szereted a birkahúst?
– Szeretem, szeretem, nagyon is szeretem! – örvendezett Mátyás, és az asztal mellé telepedett.
A bacsóné, egy nagy tálban, az asztalra tette a jó birkapaprikást.
– Vegyél fiam – biztatta a bacsó -, te vagy a vendég!
Mátyás elfelejtette, hogy nem odahaza van. Meglátott egy szép nagy darab húst a gazda előtt, átnyúlt a villájával a tál felett, s kiemelte. A bacsó az ólomnyelű villájával akkorát sózott a kezére, hogy a királynak szikrát hányt a szeme.
– Magad elől vegyél komám, nem tudod mi a becsület? Mindenki maga elől vegyen a tálból!
Mátyás nem szólt semmit, de igen rosszul esett neki a dolog. Megvacsoráztak, aztán sokáig beszélgettek. Tudakolta a király, hogy s mint megy errefelé az élet. Aztán helyet igazítottak neki az egyik sarokban, hogy aludja ki magát.
Mátyás sokáig nem tudott elaludni, gondolkodott azon, amit hallott, látott. Csudára tetszett neki, hogy a bacsó hogy tart rendet a maga portáján. Eszébe jutott, hogy Budán a nagyurak, hogy vájkálnak egymás előtt a tálban. Elkelne azoknak is egy kis eligazítás.
Reggelre Mátyás jól kipihente magát, megreggeliztek, de Mátyás már nem nyúlkált más elé az ételben.
Mikor indulni akart, elővette a pénzét.
– Mennyivel tartozom gazduram? – kérdezte a bacsótól.
– Tedd csak el fiam azt a pénzt! Jobban kell az egy deáknak, mint nekem. Isten áldjon, járj szerencsével!
Harmadnapra pecsétes levelet hozott egy futár, hogy a bacsó ekkor s ekkor jelenjen meg a király előtt. Megijedt a bacsó, nem tudta elképzelni, mi dolga lehet vele a királynak. Mit volt mit tenni? A parancs, az parancs. Összeszedelőzködött nagy búsan, s felment Budára.
Amikor bevezették a palotába, s meglátta a királyt, mindjárt megismerte: Ez volt a nagyorrú diák, akinek a kezére ütött. Lekapta a kucsmáját, s térdre borult Mátyás előtt:
– Felséges királyom, irgalom fejemnek! – esedezett.
– Kelj fel bacsó, s ne félj semmitől! Te nekem szállást adtál, megvendégeltél, s tisztességre tanítottál. Nem fogadtál el semmit ezek fejében. Meg akarlak jutalmazni, de előbb, adj egy leckét az uraknak is a becsületből. Tégy úgy, ahogy otthon tettél velem!
Mátyás király levágatott három, szép, kövér birkát, s a bacsó jó paprikásan megkészítette. Leültek egy nagy asztalhoz ebédelni. Középen Mátyás, mellette a bacsó, és körben az urak.
Mikor a szolgák behozták a tálakat, s letették az asztalra, az urak összevissza nyúlkáltak egymás előtt az ételbe.
Amikor az egyik úr a bacsó elől kiemelt egy jókora darab húst, az nem sokat teketóriázott, nagyot vágott az úr kezére az ólmos nyelű villájával.
Az úr lélegzete elállt:
Nahát, még ilyet! Hogy egy bacsó rávág az ő kezére? Kikapta a kardját a hüvelyéből, hogy abban a helyben miszklikbe vagdalja a bacsót.
– Állj! Nem addig van az! – kiáltott Mátyás király. – Engem is ez a derék ember tanított meg az emberségre. Illő, hogy ti is megtanuljátok: ha közös tálból esztek valakivel, mindenki csak maga elől vegyen az ételből!
Bosszankodtak az urak, hogy egy semmi bacsó így megszégyenítette őket.
Mátyás király bőségesen megjutalmazta a juhos gazdát, aranyos hintón ment haza a pusztára, társzekér vitte utána az aranyat.
