Kóka Rozália gyűjtése
Mátyás király igazmondó juhásza
Mátyás király nagy király volt. Egyik Óperenciától a másik Óperenciáig ért a birodalma. Országában se szeri, se száma nem volt a méneseknek, gulyáknak, juhnyájaknak.
Volt Mátyásnak egy különösen kedves juhásza. Ez a juhász arról volt nevezetes, hogy a világéletében soha nem hazudott. Szerette is a király rettenetesen ezt a hűséges emberét. Rábízta egyetlenegy, aranyszőrű báránykáját, aminek nem volt párja az egész világon.
Mátyás királynál mindig nagy volt a vendégjárás. Jöttek, mentek a királyok, császárok. Az urak mulatoztak, tanácskoztak. Egy ilyen alkalommal a Burkus király is ott tanyázott Mátyásnál, leányostól. Hogy, hogy nem, egyszer, amint beszélgettek, előhozódott, hogy Mátyás királynak van egy aranyszőrű báránykája. A Burkus király lánya mindjárt elkezdett nyafogni, hogy ő szeretné megnézni azt a bárányt. Hát, kikocsiztak a pusztába, a leány megnézte a bárányt. Attól kezdve egyre nyaggatta az apját, hogy vegye meg neki azt az aranyszőrű bárányt, s vegye meg.
Azt kérdezi Burkus király Mátyástól:
– Pajtás, hogy adod azt az aranyszőrű bárányt? A lányomnak igen megfájdult érte a szíve.
– Ez a bárány nem eladó – válaszolta Mátyás király.
– Akkor én ellopatom, s úgyis megszerzem – felelte félig tréfásan, félig komolyan Burkus.
– Azt ugyan nem hiszem! Az én juhászom a legjobb pásztor a világon, s nem hagyja.
– Hát akkor, kinccsel, arannyal, megveszem a te embered éberségét – okoskodott Burkus király.
– Nem hiszem, hogy az én juhászom megcsalna engem.
– Azt hazudná, hogy kárba ment a bárány, s hogy elveszett – erősködött Burkus.
– Azt immár végképp nem hiszem, végképp nem hiszem, hogy az én juhászom valaha is hazugságra vetemedne! – csattant fel Mátyás király.
– Fogadjunk, hogy hazudni fog! Fele királyságomat s a leányomat ajánlom fel, hogy hazudni fog a juhászod! Állod a fogadást?
– Állom! – mondta Mátyás király. – S fél országomat rá, hogy nem fog hazudni!
A két király kezet fogott, egy harmadik meg elvágta, úgy, ahogy ezt fogadáskor kell.
Burkus király másnap mindjárt kihajtatott a pusztára. Megkereste a juhászt, aztán ígért neki aranyat, gyémántot, amit csak el lehet gondolni.
Egyszer aztán azt mondja neki a juhász:
– Felséges király úr! Ad nekem Mátyás király elég szép megélhetést. Nem kell nekem semmi más. Mellette király vagyok magam is.
Megszégyenült Burkus. Hazament, elpanaszolta a leányának, hogy micsoda szégyent vallott ő, Mátyás király juhászánál. Azt mondja Burkusnak a leánya:
– Ne búsuljon édesapám! Majd én eligazítom a dolgot! Én majd megszerzem azt a bárányt, s megnyerjük a fogadást!
Másnap reggel a királylány jól feltarisznyálta magát. Tett a tarisznyába bort, pecsenyét, kalácsot, feltette egy hintó derekába, s kihajtatott ő is a pusztára. Amikor kiért, az ételeket, italokat kivette a hintóból, s a kocsist elküldte.
A juhász ott feküdt egy fa alatt, a subáján.
– Jó napot, juhász!
– Jó napot a kisasszonynak is!
– Leülhetek-e?
– Van itt elég hely – felelte a juhász, s arrébb húzódott a subán. A kisasszony elővette az ételeket, italokat, falatoztak, beszélgettek. A királylány kezdte nyaggatni a juhászt, adja el neki azt az aranyszőrű bárányt.
– Amennyi pénzt csak kér, mind megadom.
– Azt nem lehet. Mátyás király menten elcsapna, tálán fel is húzatna erre a fára. Nem, nem! A bárány nem eladó.
Még sokáig alkudoztak, de akármit ígért a királylány, a juhász így se, úgy se állt kötélnek. Már késő este lett, a csillagok is feljöttek az égre. A bortól meg a széplánytól a juhász kezdett megtüzesedni.
Egyszer csak megszólalt:
– Kisasszony, odaadom én az aranyszőrű bárányt, ha háromszor megcsókol!
Hát, a királylánynak már akkor annyira tetszett a daliás juhászlegény, hogy egy cseppet se gondolkodott. Megcsókolta a juhászt először egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor, aztán sokszor. Ezután a suba alá bújtak, s reggelig játszadoztak alatta.
Reggel a juhász összekötözte a báránynak az első lábait s a hátsókat, s úgy tette fel a kisasszony nyakába. A királylány így érkezett meg Mátyás udvarába.
Örvendezett Burkus király, hogy na, mégiscsak megcsalták a királyt, s megnyerik a fogadást.
Ahogy a királylány eltűnt a juhász szeme elől, mindjárt eszébe jutott a kenyéradó gazdája. Mit is fog most csinálni? Hogy kerül ura szeme elé? Mit mondjon, hova tette az aranyszőrű bárányt?
A juhász előszedte a szép, rézzel kivert kampósbotját, s leszúrta egy friss vakondtúrásba. Kalapot tett rá, s ráakasztotta a subáját, mintha magával a királlyal beszélne. Eléje járult:
– Adjon isten, felséges királyom!
Válaszolt is a király helyett.
– Adjon isten, kedves juhászom! Mi hír vagyon a pusztában?
– Nagy hír vagyon, felséges királyom, nagy hír vagyon! Annyi hír van, hogy ellopták az éjjel az aranyszőrű bárányt.
– Hazudsz, hitvány! Nem lopták el! – válaszolta megint a király helyett.
– Nem jó, nem jó, ezt nem mondhatom – tusakodott a juhász. Vette a botját, továbbindult nagy bánattal a szívében. Mit tudjon mondani? Megint meglátott egy friss vakondtúrást. Megint leszúrta a botját, s ismét nekiveselkedett:
– Jó napot, adjon isten, felséges királyom!
– Hozott isten, fiam! Mi hír vagyon a nyáj körül? – kérdezte a király nevében.
– Az történt, hogy a víz tegnap elsodorta az aranyszőrű báránykát.
– Hazudsz, zsivány! Akkor a többit is elsodorta volna! – kiáltott dühösen Mátyás helyett.
– Nem jó, nem jó! Ezt nem mondhatom – kullogott megverten a juhász a palota felé. Mardosta a szégyen, a bánat.
– Majd azt mondom, hogy farkasok támadtak az éjjel az akolra, s azok ragadták el az aranyszőrű bárányt – töprenkedett tovább, de már hallotta is a választ:
– Hazudsz, gyalázatos! Akkor a többit is megmarcangolták volna!
– Ej, nem az én kenyerem a hazudozás! Egész életemben tisztességesen éltem, ezután is úgy akarok élni! Nem bánom, csapjon agyon a király, ha akar, de én akkor is megmondom az igazat. Na, amikor ezt a juhász eltökélte, mintha ólomsúlyoktól szabadult volna meg. Olyan jó kedve kerekedett, mintha lakodalomba menne. Előkapta a furulyáját, s fújta, egészen a palota kapujáig.
A palotában már együtt ültek az urak. Burkus király úgy feszített az asztalnál, mint egy gusás galamb. Szentül hitte, hogy már meg is nyerte a fogadást. Mellette a leánya gubbasztott. Őt már egyáltalán nem érdekelte a fogadás meg az aranyszőrű bárány. Csak attól rettegett, hogy Mátyás most biztosan felkötteti a juhászt.
Mátyás király már tudta, hogy a juhász odaadta az aranyszőrű báránykát Burkus király leányának. Már csak arra volt kíváncsi, hogy vajon hogy vágja ki magát a juhász?
Egyszer csak, furulyaszóra lettek figyelmesek a palotában. Olyan szépen, tisztán szólt a kis hangszer, a juhász olyan igaz szívéből fújta a nótát, ahogy csak az igaz emberek tudnak muzsikálni. Mátyás király mindjárt megkönnyebbült. Az őrök bevezették a juhászt, s a juhász alázatosan köszönt:
– Adjon isten, felséges királyom!
– Hozott isten, kedves juhászom. Mi hír vagyon a nyáj körül?
Burkus király vigyorgott, a királylány meg rémülten pislogott.
– Felséges királyom! Nagy hír vagyon. Elcseréltem az aranyszőrű bárányt egy fekete szőrű bárányra.
– Hol az a fekete szőrű bárány? – vonta össze a szemöldökét Mátyás király.
– Ihol, ni! – mutatott Burkus király leányára, akinek szép fekete haja volt. Hej, de megörült Mátyás király! Mintha egy mázsás kő hullt volna le a szívéről. Nem is a fél országát búsulta volna annyira, hanem azt, hogy csalatkoznia kellett egy igaz emberében.
– Derék ember vagy juhászom! Nem hazudtál. Amit nyertem a fogadáson, azt most neked adom. Legyen a tiéd Burkus király fél országa s a leánya.
Na, nagyot dobbant a királylány szíve. Neki is már csak ez volt az egyetlen vágya, hogy a juhász felesége lehessen.
Így már semmi nem maradt hátra, minthogy megüljék a lakodalmat. Mátyás király állta a lakodalmi költségeket. Miután kimulatták magukat, a juhász lett Burkusország királya. Királynak is olyan tisztességes, igaz ember maradt, amilyen juhász volt. Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Mátyás király nagy király volt. Egyik Óperenciától a másik Óperenciáig ért a birodalma. Országában se szeri, se száma nem volt a méneseknek, gulyáknak, juhnyájaknak.
Volt Mátyásnak egy különösen kedves juhásza. Ez a juhász arról volt nevezetes, hogy a világéletében soha nem hazudott. Szerette is a király rettenetesen ezt a hűséges emberét. Rábízta egyetlenegy, aranyszőrű báránykáját, aminek nem volt párja az egész világon.
Mátyás királynál mindig nagy volt a vendégjárás. Jöttek, mentek a királyok, császárok. Az urak mulatoztak, tanácskoztak. Egy ilyen alkalommal a Burkus király is ott tanyázott Mátyásnál, leányostól. Hogy, hogy nem, egyszer, amint beszélgettek, előhozódott, hogy Mátyás királynak van egy aranyszőrű báránykája. A Burkus király lánya mindjárt elkezdett nyafogni, hogy ő szeretné megnézni azt a bárányt. Hát, kikocsiztak a pusztába, a leány megnézte a bárányt. Attól kezdve egyre nyaggatta az apját, hogy vegye meg neki azt az aranyszőrű bárányt, s vegye meg.
Azt kérdezi Burkus király Mátyástól:
– Pajtás, hogy adod azt az aranyszőrű bárányt? A lányomnak igen megfájdult érte a szíve.
– Ez a bárány nem eladó – válaszolta Mátyás király.
– Akkor én ellopatom, s úgyis megszerzem – felelte félig tréfásan, félig komolyan Burkus.
– Azt ugyan nem hiszem! Az én juhászom a legjobb pásztor a világon, s nem hagyja.
– Hát akkor, kinccsel, arannyal, megveszem a te embered éberségét – okoskodott Burkus király.
– Nem hiszem, hogy az én juhászom megcsalna engem.
– Azt hazudná, hogy kárba ment a bárány, s hogy elveszett – erősködött Burkus.
– Azt immár végképp nem hiszem, végképp nem hiszem, hogy az én juhászom valaha is hazugságra vetemedne! – csattant fel Mátyás király.
– Fogadjunk, hogy hazudni fog! Fele királyságomat s a leányomat ajánlom fel, hogy hazudni fog a juhászod! Állod a fogadást?
– Állom! – mondta Mátyás király. – S fél országomat rá, hogy nem fog hazudni!
A két király kezet fogott, egy harmadik meg elvágta, úgy, ahogy ezt fogadáskor kell.
Burkus király másnap mindjárt kihajtatott a pusztára. Megkereste a juhászt, aztán ígért neki aranyat, gyémántot, amit csak el lehet gondolni.
Egyszer aztán azt mondja neki a juhász:
– Felséges király úr! Ad nekem Mátyás király elég szép megélhetést. Nem kell nekem semmi más. Mellette király vagyok magam is.
Megszégyenült Burkus. Hazament, elpanaszolta a leányának, hogy micsoda szégyent vallott ő, Mátyás király juhászánál. Azt mondja Burkusnak a leánya:
– Ne búsuljon édesapám! Majd én eligazítom a dolgot! Én majd megszerzem azt a bárányt, s megnyerjük a fogadást!
Másnap reggel a királylány jól feltarisznyálta magát. Tett a tarisznyába bort, pecsenyét, kalácsot, feltette egy hintó derekába, s kihajtatott ő is a pusztára. Amikor kiért, az ételeket, italokat kivette a hintóból, s a kocsist elküldte.
A juhász ott feküdt egy fa alatt, a subáján.
– Jó napot, juhász!
– Jó napot a kisasszonynak is!
– Leülhetek-e?
– Van itt elég hely – felelte a juhász, s arrébb húzódott a subán. A kisasszony elővette az ételeket, italokat, falatoztak, beszélgettek. A királylány kezdte nyaggatni a juhászt, adja el neki azt az aranyszőrű bárányt.
– Amennyi pénzt csak kér, mind megadom.
– Azt nem lehet. Mátyás király menten elcsapna, tálán fel is húzatna erre a fára. Nem, nem! A bárány nem eladó.
Még sokáig alkudoztak, de akármit ígért a királylány, a juhász így se, úgy se állt kötélnek. Már késő este lett, a csillagok is feljöttek az égre. A bortól meg a széplánytól a juhász kezdett megtüzesedni.
Egyszer csak megszólalt:
– Kisasszony, odaadom én az aranyszőrű bárányt, ha háromszor megcsókol!
Hát, a királylánynak már akkor annyira tetszett a daliás juhászlegény, hogy egy cseppet se gondolkodott. Megcsókolta a juhászt először egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor, aztán sokszor. Ezután a suba alá bújtak, s reggelig játszadoztak alatta.
Reggel a juhász összekötözte a báránynak az első lábait s a hátsókat, s úgy tette fel a kisasszony nyakába. A királylány így érkezett meg Mátyás udvarába.
Örvendezett Burkus király, hogy na, mégiscsak megcsalták a királyt, s megnyerik a fogadást.
Ahogy a királylány eltűnt a juhász szeme elől, mindjárt eszébe jutott a kenyéradó gazdája. Mit is fog most csinálni? Hogy kerül ura szeme elé? Mit mondjon, hova tette az aranyszőrű bárányt?
A juhász előszedte a szép, rézzel kivert kampósbotját, s leszúrta egy friss vakondtúrásba. Kalapot tett rá, s ráakasztotta a subáját, mintha magával a királlyal beszélne. Eléje járult:
– Adjon isten, felséges királyom!
Válaszolt is a király helyett.
– Adjon isten, kedves juhászom! Mi hír vagyon a pusztában?
– Nagy hír vagyon, felséges királyom, nagy hír vagyon! Annyi hír van, hogy ellopták az éjjel az aranyszőrű bárányt.
– Hazudsz, hitvány! Nem lopták el! – válaszolta megint a király helyett.
– Nem jó, nem jó, ezt nem mondhatom – tusakodott a juhász. Vette a botját, továbbindult nagy bánattal a szívében. Mit tudjon mondani? Megint meglátott egy friss vakondtúrást. Megint leszúrta a botját, s ismét nekiveselkedett:
– Jó napot, adjon isten, felséges királyom!
– Hozott isten, fiam! Mi hír vagyon a nyáj körül? – kérdezte a király nevében.
– Az történt, hogy a víz tegnap elsodorta az aranyszőrű báránykát.
– Hazudsz, zsivány! Akkor a többit is elsodorta volna! – kiáltott dühösen Mátyás helyett.
– Nem jó, nem jó! Ezt nem mondhatom – kullogott megverten a juhász a palota felé. Mardosta a szégyen, a bánat.
– Majd azt mondom, hogy farkasok támadtak az éjjel az akolra, s azok ragadták el az aranyszőrű bárányt – töprenkedett tovább, de már hallotta is a választ:
– Hazudsz, gyalázatos! Akkor a többit is megmarcangolták volna!
– Ej, nem az én kenyerem a hazudozás! Egész életemben tisztességesen éltem, ezután is úgy akarok élni! Nem bánom, csapjon agyon a király, ha akar, de én akkor is megmondom az igazat. Na, amikor ezt a juhász eltökélte, mintha ólomsúlyoktól szabadult volna meg. Olyan jó kedve kerekedett, mintha lakodalomba menne. Előkapta a furulyáját, s fújta, egészen a palota kapujáig.
A palotában már együtt ültek az urak. Burkus király úgy feszített az asztalnál, mint egy gusás galamb. Szentül hitte, hogy már meg is nyerte a fogadást. Mellette a leánya gubbasztott. Őt már egyáltalán nem érdekelte a fogadás meg az aranyszőrű bárány. Csak attól rettegett, hogy Mátyás most biztosan felkötteti a juhászt.
Mátyás király már tudta, hogy a juhász odaadta az aranyszőrű báránykát Burkus király leányának. Már csak arra volt kíváncsi, hogy vajon hogy vágja ki magát a juhász?
Egyszer csak, furulyaszóra lettek figyelmesek a palotában. Olyan szépen, tisztán szólt a kis hangszer, a juhász olyan igaz szívéből fújta a nótát, ahogy csak az igaz emberek tudnak muzsikálni. Mátyás király mindjárt megkönnyebbült. Az őrök bevezették a juhászt, s a juhász alázatosan köszönt:
– Adjon isten, felséges királyom!
– Hozott isten, kedves juhászom. Mi hír vagyon a nyáj körül?
Burkus király vigyorgott, a királylány meg rémülten pislogott.
– Felséges királyom! Nagy hír vagyon. Elcseréltem az aranyszőrű bárányt egy fekete szőrű bárányra.
– Hol az a fekete szőrű bárány? – vonta össze a szemöldökét Mátyás király.
– Ihol, ni! – mutatott Burkus király leányára, akinek szép fekete haja volt. Hej, de megörült Mátyás király! Mintha egy mázsás kő hullt volna le a szívéről. Nem is a fél országát búsulta volna annyira, hanem azt, hogy csalatkoznia kellett egy igaz emberében.
– Derék ember vagy juhászom! Nem hazudtál. Amit nyertem a fogadáson, azt most neked adom. Legyen a tiéd Burkus király fél országa s a leánya.
Na, nagyot dobbant a királylány szíve. Neki is már csak ez volt az egyetlen vágya, hogy a juhász felesége lehessen.
Így már semmi nem maradt hátra, minthogy megüljék a lakodalmat. Mátyás király állta a lakodalmi költségeket. Miután kimulatták magukat, a juhász lett Burkusország királya. Királynak is olyan tisztességes, igaz ember maradt, amilyen juhász volt. Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
