Galeotto Marzio írásai
Bölcs cselekedet
Esztergom Magyarország egyik Duna-parti városa. A folyó mentén haladva mintegy harmincezer lépésnyi távolságra esik tőle Buda. Magas dombján igen jó erődítéssel ellátott gyönyörű fellegvár van, mégpedig nem is ok nélkül. Valamikor itt laktak a királyok a palotában. A várban olyan templom van, amelynek messzire látszó előcsarnoka, valamint padlója porfirból készült, annyi arany-ezüst edénye, gyönyörű és gazdag miseruhája van, hogy bármilyen más templommal fölveheti a versenyt. Esztergom Magyarország prímási székhelye. Érseksége igen gazdag. Virágzása tetőpontján százezer aranyra rúgott az évi jövedelme, ma azonban alig a felét kapja. Ennek a várnak az ura János püspök, akiről már megemlékeztünk. Sok tudományban az elsők közé tartozott, az asztrológiának pedig annyira híve volt, hogy a csillagászati naptárt mindig magával hordta, és semmit sem cselekedett, míg a csillagokat meg nem kérdezte. Kiváló férfiak vették körül, akik majdnem az összes tudományokat kitanulták. Mi magunk is Az emberről című írásunkat neki ajánlottuk, és sokszor élveztük baráti indulatát. Tudósai közt volt egy éles eszű és gyors agyú teológus, szicíliai eredetű, Szent Domonkos rendjéből, név szerint Giovanni Gatti, aki sokat képzelt önmagáról. Azt hirdette, hogy minden teológiai kételyt meg tud oldani, és nagyon szeretett volna Mátyás királlyal egy kis vitácskába bocsátkozni. Hallotta ugyanis Galeottótól, aki őt Itáliából Magyarországra hozta, hogy Mátyás király, ötletes szellemű és csiszolt beszédű lévén, megoldani való rejtvényeket szokott feladni a tudósoknak. Fortélyosságával megszorongatja, összezavarja az embereket, és nagyon nehéz az ő csapdáit és hurkait kikerülni. Úgy esett éppen, hogy a királynak Esztergomon át vezetett az útja, és a püspök vendége volt. Mikor Gatti meghallotta ezt, nagyon megörült, úgy vélte, itt az idő, hogy fitogtassa műveltségét, és elnyerje a király kegyét, mert sokat várt tőle.
De hogy rövid legyek, készült a királyi vacsora, mégpedig fűtött helyiségben, mivel éppen tél volt. A magyarok ugyanis forró vagy langyosabb szobákat használnak télen, aszerint, ahogy a hideg meg a fagy megköveteli. Sőt itt is alszanak néha, bár ez nem tesz jót az egészségnek, mert a fűtött szobák sűrű gőzétől az emberi testekben a párák izgalomba jönnek, és eltolul az agy, aminek legtöbbnyire főfájás a következménye. Mikor már itt volt az idő, hogy vacsora mellé üljenek, szóba hoztuk a király előtt, hogy Giovanni Gatti a várban van, és meg kellene hívni estebédre, hogy vitát lehessen kezdeményezni vele. A király roppantul szeret vitatkozni, különösen lakomázás közben, hiszen egyébként alig van rá ideje, hogy efféle dolgokat végezzen. A király parancsára meghívták tehát Gattit, és odaültették a király asztalához, ahol a tudományokban képzett pécsi püspök és az esztergomi érsek (mind a kettő János) meg egy másik püspök, aztán Thuz János és Galeotto ült. A vacsora királyi módon pompás volt. A magyaroknál ugyanis rengeteg az étel és az innivaló a lakomán, és sokféle bort szoktak inni – ugyanaz a szokás, amit Gallienus római császárról írnak a történeti művek, vagyis hogy a legfényesebb lakomákon különféle borokat szokott kínálni.
Mikor már a bortól, az ételtől meg a fűtött szobától Gatti elevenebb lett (mert kikészítik ám a lelket a borok, tanú rá Ovidius), nem várt a sorára, dicsérte önmagát, fitogatta műveltségét. Bizonygatta, hogy számára nincs ismeretlen dolog a teológiában, hogy ő bármilyen feladott kérdést tétovázás nélkül megold, és hajlandó mindenre választ adni. A király tapasztalt ember volt, jól ismerte a kor teológusainak szokásait, hogy csak a nehezen megközelíthető dolgokat fürkészik, Tamás és Scotus kemény csomóit oldozgatják a Szentháromságról, az Isten attributumairól, az eucharistiáról, és elhanyagolják az erkölcsi részt és az evangéliumok magyarázatát. Giovanni Gattihoz fordult, aki oly nagy dolgokat ígért, és megkérte, hogy távoztasson el lelkéből egy kételyt, mely már régóta honol benne, és senki sem tudta eloszlatni:
- Már régóta nem tudom eldönteni – mondta –, hogy Krisztus, az Istenember, aki mindent igazságosan és bölcsen cselekedett, néhány dologban a legkevésbé sem tartotta szem előtt az igazságot. Ugyanis az igazság érdem szerint jutalmaz. Ha a garast érdemlőknek aranyat, az aranyat érdemlőknek garast ad, nem kételkedhetünk benne, hogy megfeledkezett a méltányosságról. És hogy Krisztus így tett, azt az evangéliumok is bizonyítják, Pétert és Jánost szerette legjobban az apostolok között, de nem egyenlő mértékkel mérte érdemeiket. A pápaság legfőbb méltóságával tüntette ki Pétert, aki pedig otthagyta, megtagadta, és esküvel erősítgette, hogy nem ismeri; Jánosnak pedig, aki mindhalálig hűséges maradt, sem a fölkelt néptől, sem a haláltól való félelmében el nem tántorodott tőle, sem jutalom, sem dicsőség nem jutott. Már ami engem illet, ha volna két szolgám, és az egyik a csata elején megszökne, a másik pedig végsőkig kitartana, és soha el nem hagyna, a szökevényt gyalázattal, talán halállal is büntetném, azt pedig, aki minden veszedelemben kitart mellettem, jutalommal és tisztségekkel tüntetném ki. Azt hiszem, ezt mindenki helyeselné. Mert ha a szökevénynek kijár a tisztelet, a hűségesnek pedig nem jut a dicsőségből, mindenkinek látnia kell, hogy az erénytől elrabolták a jutalmát, a gyávaságot pedig növekedésre bírták. Mestereimtől is azt tanultam, hogy már Cicero megmondta: „A megtiszteltetés táplálja a művészetet, mindenkit a dicsőség lelkesít tanulmányokra!” 39 Mi egyebet jelent Pétert pápasággal kitüntetni, Jánost pedig mellőzni, mint arra buzdítani a tanítványokat, hogy tartsák magukat távol az üldözésektől, térjenek ki a szenvedések elől, ne viseljék el a gyötrelmeket, sőt fussanak el, és tagadják meg Krisztust. Erre várok választ, mert nem hihetem, hogy Krisztus ok nélkül tette mindezt, és bár a mi szemünkben ez helytelennek látszik, nem az Isten igazságtalanságának, hanem a mi tudatlanságunknak a rovására kell írni.
Ekkor Giovanni Gatti a király beszédét, mintegy rendezve, pontról pontra elismételte, de mikor a kétely cáfolására és magyarázására került volna a sor, savanyú képet vágva bonyolult beszédbe fogott, azt állította, hogy az isteni titkok okát semmiképpen sem helyes firtatni.
- Az, hogy miért tüntette ki Krisztus Pétert, és miért nem jutalmazta meg Jánost, nem az emberi értelemre tartozik, túl van a teológia határán. Ezt a megfoghatatlanul nehéz dolgot Krisztus magának tartotta fenn, és soha senki se merje megkérdezni! A mi korunk is, az ókor is sok olyan embert látott, aki ilyesmiket firtatott, és végül tévelygésbe esett. Kérem tehát felségedet, hogy ne foglalkozzon ezekkel az isteni, kifürkészhetetlen dolgokkal, mert tévelygések bilincsébe és hálójába eshetik!
Mikor Mátyás király meghallotta Gatti szavait, így szólt:
- Az, amit mi érintettünk, nem isteni titok, és megvan a maga felfogható oka. Ez erkölcsi kérdés, és a tapasztalt ember könnyen megértheti.
Erre Gatti méregbe jött.
- Ne írják elő nekem a teologizálás módját. Nincs olyan vakmerő ember, aki teológiai kérdésekben szembe merne szállni velem. Ebben az isteni tudományban, gondolom, semmi sem ismeretlen előttem. Minden könyvtárat átolvastam, és erre a kérdésre nem találtam megfejtést.
Ekkor Mátyás király így szólt Gattihoz:
- Nem sok teológiai könyvet olvastam, egyebet sem sokat. Már gyermekkoromtól fogva a királyi méltóságra neveltek, és sok mindenből csak keveset tanultam, inkább a hadi tudományt tettem valamennyire magamévá. Mégis azt hiszem, könnyen magyarázatot találhatunk erre a dologra.
Gatti türelmetlenül félbeszakította a királyt, és ezt mondta:
- Hiábavaló fáradság, mondtam már, hogy ilyen nincs.
Ekkor Mátyás király előhozatta Hieronymus művét, melyet Jovinianus ellen írt, és ezeket a szavakat olvasta fel belőle:
„Azért választatott ki egy a tizenkettő közül, hogy az egyházszakadásra ne legyen alkalom. De miért nem János választatott ki, aki szűz volt? Az életkora miatt: Péter idősebb volt. Nehogy tehát egy ifjú, majdnem gyermek kerüljön élemedett korú férfiak fölé, nehogy a jó mester (aki azt mondotta volt nekik: az én békémet adom nektek, az én békémet hagyom nektek! meg azt: aki közületek a legnagyobb akar lenni, legyen mindenki közül a legkisebb), akinek el kell távoztatni tanítványaitól minden viszálykodásra szolgáló ürügyet, okot szolgáltasson az irigységre egy ifjú miatt, akit annyira szeretett. Jól tudjuk, az egyháztörténelem is azt tanítja, hogy János ekkor még gyermek volt, hiszen egészen Traianus uralkodásáig élt, vagyis az Úr szenvedése utáni 68. évben hunyt el, amit mi is röviden megemlítettünk a Híres emberekről című könyvben. Péter is apostol, János is az. De Péter csupáncsak apostol, János pedig apostol is, evangélista is és próféta is. Apostol, mivel leveleket intézett a hívőkhöz. Evangélista, mivel kiadta evangéliumos könyvét, amit Máté kivételével egy sem tett meg a tizenkét apostol közül; és próféta, mivel Pathmosz szigetén, ahová mártírhalált halni küldte Domitianus császár, látomást látott az eljövendő titkairól, az Apokalipszisról.” Eddig Hieronymus, aki kételyeink egy részét eloszlatta, és fogódzót adott, hogy a hátralévőket is tisztázzuk; azért helyezte az egyház élére a bűnöst, a szökevényt, a hittagadót, és nem a szeplőtelen Jánost, hogy a bűnösöknek reményt nyújtson a bűnbocsánatra. Mert a szökevény, bűnös Péter, aki átélte már az ölelés hevességét, kitapasztalta az ember törékeny voltát és a gyönyörvágy rohamait (ugyanis volt felesége), könnyebben megenyhül a szenvedélyekbe bonyolódott bűnösök iránt, megbocsát nekik, komolyan és becsüléssel tekint a bűnbánókra. Hiszen mesterének példája mutatta meg ezt neki, aki keserű zokogása után eltörölte tévelygéseit, nem rótta fel bűnéül. Ha János lett volna az egyház feje, és az ő kezében lett volna a kötés és oldás hatalma, aki tiszta és hitében erős volt, aki soha nem érezte a vágy simogatását és erejét, akit semmilyen zűrzavar nem tudott eltántorítani Krisztustól, a saját hasonlatosságára akarta volna átalakítani az emberi nemet, és Krisztus hitének árulóit és a szenvedélyektől gyötrötteket a legnagyobb szigorúsággal űzte volna el. Nem azt gondolta volna, hogy esendőségből vétkeznek, hanem azt, hogy gonoszságból, és csupán színlelik a fájdalmat könnyeikkel. Ugyanis igen fontos oka volt, hogy Pétert tette az egyház fejévé, és nem Jánost. Erről mondtad te, Gatti, hogy a kifürkészhetetlen isteni elhatározások közé tartozik.
E szavakkal Mátyás király asztalt bontott, és éleselméjűsége valamennyiünkben mély nyomot hagyott. 40
Esztergom Magyarország egyik Duna-parti városa. A folyó mentén haladva mintegy harmincezer lépésnyi távolságra esik tőle Buda. Magas dombján igen jó erődítéssel ellátott gyönyörű fellegvár van, mégpedig nem is ok nélkül. Valamikor itt laktak a királyok a palotában. A várban olyan templom van, amelynek messzire látszó előcsarnoka, valamint padlója porfirból készült, annyi arany-ezüst edénye, gyönyörű és gazdag miseruhája van, hogy bármilyen más templommal fölveheti a versenyt. Esztergom Magyarország prímási székhelye. Érseksége igen gazdag. Virágzása tetőpontján százezer aranyra rúgott az évi jövedelme, ma azonban alig a felét kapja. Ennek a várnak az ura János püspök, akiről már megemlékeztünk. Sok tudományban az elsők közé tartozott, az asztrológiának pedig annyira híve volt, hogy a csillagászati naptárt mindig magával hordta, és semmit sem cselekedett, míg a csillagokat meg nem kérdezte. Kiváló férfiak vették körül, akik majdnem az összes tudományokat kitanulták. Mi magunk is Az emberről című írásunkat neki ajánlottuk, és sokszor élveztük baráti indulatát. Tudósai közt volt egy éles eszű és gyors agyú teológus, szicíliai eredetű, Szent Domonkos rendjéből, név szerint Giovanni Gatti, aki sokat képzelt önmagáról. Azt hirdette, hogy minden teológiai kételyt meg tud oldani, és nagyon szeretett volna Mátyás királlyal egy kis vitácskába bocsátkozni. Hallotta ugyanis Galeottótól, aki őt Itáliából Magyarországra hozta, hogy Mátyás király, ötletes szellemű és csiszolt beszédű lévén, megoldani való rejtvényeket szokott feladni a tudósoknak. Fortélyosságával megszorongatja, összezavarja az embereket, és nagyon nehéz az ő csapdáit és hurkait kikerülni. Úgy esett éppen, hogy a királynak Esztergomon át vezetett az útja, és a püspök vendége volt. Mikor Gatti meghallotta ezt, nagyon megörült, úgy vélte, itt az idő, hogy fitogtassa műveltségét, és elnyerje a király kegyét, mert sokat várt tőle.
De hogy rövid legyek, készült a királyi vacsora, mégpedig fűtött helyiségben, mivel éppen tél volt. A magyarok ugyanis forró vagy langyosabb szobákat használnak télen, aszerint, ahogy a hideg meg a fagy megköveteli. Sőt itt is alszanak néha, bár ez nem tesz jót az egészségnek, mert a fűtött szobák sűrű gőzétől az emberi testekben a párák izgalomba jönnek, és eltolul az agy, aminek legtöbbnyire főfájás a következménye. Mikor már itt volt az idő, hogy vacsora mellé üljenek, szóba hoztuk a király előtt, hogy Giovanni Gatti a várban van, és meg kellene hívni estebédre, hogy vitát lehessen kezdeményezni vele. A király roppantul szeret vitatkozni, különösen lakomázás közben, hiszen egyébként alig van rá ideje, hogy efféle dolgokat végezzen. A király parancsára meghívták tehát Gattit, és odaültették a király asztalához, ahol a tudományokban képzett pécsi püspök és az esztergomi érsek (mind a kettő János) meg egy másik püspök, aztán Thuz János és Galeotto ült. A vacsora királyi módon pompás volt. A magyaroknál ugyanis rengeteg az étel és az innivaló a lakomán, és sokféle bort szoktak inni – ugyanaz a szokás, amit Gallienus római császárról írnak a történeti művek, vagyis hogy a legfényesebb lakomákon különféle borokat szokott kínálni.
Mikor már a bortól, az ételtől meg a fűtött szobától Gatti elevenebb lett (mert kikészítik ám a lelket a borok, tanú rá Ovidius), nem várt a sorára, dicsérte önmagát, fitogatta műveltségét. Bizonygatta, hogy számára nincs ismeretlen dolog a teológiában, hogy ő bármilyen feladott kérdést tétovázás nélkül megold, és hajlandó mindenre választ adni. A király tapasztalt ember volt, jól ismerte a kor teológusainak szokásait, hogy csak a nehezen megközelíthető dolgokat fürkészik, Tamás és Scotus kemény csomóit oldozgatják a Szentháromságról, az Isten attributumairól, az eucharistiáról, és elhanyagolják az erkölcsi részt és az evangéliumok magyarázatát. Giovanni Gattihoz fordult, aki oly nagy dolgokat ígért, és megkérte, hogy távoztasson el lelkéből egy kételyt, mely már régóta honol benne, és senki sem tudta eloszlatni:
- Már régóta nem tudom eldönteni – mondta –, hogy Krisztus, az Istenember, aki mindent igazságosan és bölcsen cselekedett, néhány dologban a legkevésbé sem tartotta szem előtt az igazságot. Ugyanis az igazság érdem szerint jutalmaz. Ha a garast érdemlőknek aranyat, az aranyat érdemlőknek garast ad, nem kételkedhetünk benne, hogy megfeledkezett a méltányosságról. És hogy Krisztus így tett, azt az evangéliumok is bizonyítják, Pétert és Jánost szerette legjobban az apostolok között, de nem egyenlő mértékkel mérte érdemeiket. A pápaság legfőbb méltóságával tüntette ki Pétert, aki pedig otthagyta, megtagadta, és esküvel erősítgette, hogy nem ismeri; Jánosnak pedig, aki mindhalálig hűséges maradt, sem a fölkelt néptől, sem a haláltól való félelmében el nem tántorodott tőle, sem jutalom, sem dicsőség nem jutott. Már ami engem illet, ha volna két szolgám, és az egyik a csata elején megszökne, a másik pedig végsőkig kitartana, és soha el nem hagyna, a szökevényt gyalázattal, talán halállal is büntetném, azt pedig, aki minden veszedelemben kitart mellettem, jutalommal és tisztségekkel tüntetném ki. Azt hiszem, ezt mindenki helyeselné. Mert ha a szökevénynek kijár a tisztelet, a hűségesnek pedig nem jut a dicsőségből, mindenkinek látnia kell, hogy az erénytől elrabolták a jutalmát, a gyávaságot pedig növekedésre bírták. Mestereimtől is azt tanultam, hogy már Cicero megmondta: „A megtiszteltetés táplálja a művészetet, mindenkit a dicsőség lelkesít tanulmányokra!” 39 Mi egyebet jelent Pétert pápasággal kitüntetni, Jánost pedig mellőzni, mint arra buzdítani a tanítványokat, hogy tartsák magukat távol az üldözésektől, térjenek ki a szenvedések elől, ne viseljék el a gyötrelmeket, sőt fussanak el, és tagadják meg Krisztust. Erre várok választ, mert nem hihetem, hogy Krisztus ok nélkül tette mindezt, és bár a mi szemünkben ez helytelennek látszik, nem az Isten igazságtalanságának, hanem a mi tudatlanságunknak a rovására kell írni.
Ekkor Giovanni Gatti a király beszédét, mintegy rendezve, pontról pontra elismételte, de mikor a kétely cáfolására és magyarázására került volna a sor, savanyú képet vágva bonyolult beszédbe fogott, azt állította, hogy az isteni titkok okát semmiképpen sem helyes firtatni.
- Az, hogy miért tüntette ki Krisztus Pétert, és miért nem jutalmazta meg Jánost, nem az emberi értelemre tartozik, túl van a teológia határán. Ezt a megfoghatatlanul nehéz dolgot Krisztus magának tartotta fenn, és soha senki se merje megkérdezni! A mi korunk is, az ókor is sok olyan embert látott, aki ilyesmiket firtatott, és végül tévelygésbe esett. Kérem tehát felségedet, hogy ne foglalkozzon ezekkel az isteni, kifürkészhetetlen dolgokkal, mert tévelygések bilincsébe és hálójába eshetik!
Mikor Mátyás király meghallotta Gatti szavait, így szólt:
- Az, amit mi érintettünk, nem isteni titok, és megvan a maga felfogható oka. Ez erkölcsi kérdés, és a tapasztalt ember könnyen megértheti.
Erre Gatti méregbe jött.
- Ne írják elő nekem a teologizálás módját. Nincs olyan vakmerő ember, aki teológiai kérdésekben szembe merne szállni velem. Ebben az isteni tudományban, gondolom, semmi sem ismeretlen előttem. Minden könyvtárat átolvastam, és erre a kérdésre nem találtam megfejtést.
Ekkor Mátyás király így szólt Gattihoz:
- Nem sok teológiai könyvet olvastam, egyebet sem sokat. Már gyermekkoromtól fogva a királyi méltóságra neveltek, és sok mindenből csak keveset tanultam, inkább a hadi tudományt tettem valamennyire magamévá. Mégis azt hiszem, könnyen magyarázatot találhatunk erre a dologra.
Gatti türelmetlenül félbeszakította a királyt, és ezt mondta:
- Hiábavaló fáradság, mondtam már, hogy ilyen nincs.
Ekkor Mátyás király előhozatta Hieronymus művét, melyet Jovinianus ellen írt, és ezeket a szavakat olvasta fel belőle:
„Azért választatott ki egy a tizenkettő közül, hogy az egyházszakadásra ne legyen alkalom. De miért nem János választatott ki, aki szűz volt? Az életkora miatt: Péter idősebb volt. Nehogy tehát egy ifjú, majdnem gyermek kerüljön élemedett korú férfiak fölé, nehogy a jó mester (aki azt mondotta volt nekik: az én békémet adom nektek, az én békémet hagyom nektek! meg azt: aki közületek a legnagyobb akar lenni, legyen mindenki közül a legkisebb), akinek el kell távoztatni tanítványaitól minden viszálykodásra szolgáló ürügyet, okot szolgáltasson az irigységre egy ifjú miatt, akit annyira szeretett. Jól tudjuk, az egyháztörténelem is azt tanítja, hogy János ekkor még gyermek volt, hiszen egészen Traianus uralkodásáig élt, vagyis az Úr szenvedése utáni 68. évben hunyt el, amit mi is röviden megemlítettünk a Híres emberekről című könyvben. Péter is apostol, János is az. De Péter csupáncsak apostol, János pedig apostol is, evangélista is és próféta is. Apostol, mivel leveleket intézett a hívőkhöz. Evangélista, mivel kiadta evangéliumos könyvét, amit Máté kivételével egy sem tett meg a tizenkét apostol közül; és próféta, mivel Pathmosz szigetén, ahová mártírhalált halni küldte Domitianus császár, látomást látott az eljövendő titkairól, az Apokalipszisról.” Eddig Hieronymus, aki kételyeink egy részét eloszlatta, és fogódzót adott, hogy a hátralévőket is tisztázzuk; azért helyezte az egyház élére a bűnöst, a szökevényt, a hittagadót, és nem a szeplőtelen Jánost, hogy a bűnösöknek reményt nyújtson a bűnbocsánatra. Mert a szökevény, bűnös Péter, aki átélte már az ölelés hevességét, kitapasztalta az ember törékeny voltát és a gyönyörvágy rohamait (ugyanis volt felesége), könnyebben megenyhül a szenvedélyekbe bonyolódott bűnösök iránt, megbocsát nekik, komolyan és becsüléssel tekint a bűnbánókra. Hiszen mesterének példája mutatta meg ezt neki, aki keserű zokogása után eltörölte tévelygéseit, nem rótta fel bűnéül. Ha János lett volna az egyház feje, és az ő kezében lett volna a kötés és oldás hatalma, aki tiszta és hitében erős volt, aki soha nem érezte a vágy simogatását és erejét, akit semmilyen zűrzavar nem tudott eltántorítani Krisztustól, a saját hasonlatosságára akarta volna átalakítani az emberi nemet, és Krisztus hitének árulóit és a szenvedélyektől gyötrötteket a legnagyobb szigorúsággal űzte volna el. Nem azt gondolta volna, hogy esendőségből vétkeznek, hanem azt, hogy gonoszságból, és csupán színlelik a fájdalmat könnyeikkel. Ugyanis igen fontos oka volt, hogy Pétert tette az egyház fejévé, és nem Jánost. Erről mondtad te, Gatti, hogy a kifürkészhetetlen isteni elhatározások közé tartozik.
E szavakkal Mátyás király asztalt bontott, és éleselméjűsége valamennyiünkben mély nyomot hagyott. 40
